Vallásos Ábrándozók

Mit akar az Isten?

"Ha Isten is úgy akarja…" – szoktuk nagy szerényen idézőjelbe tenni kinyilvánított szándékainkat, mintegy előre is szabadkozva, ha tervünk mégsem sikerednék. Többnyire csupán az előre nem látható akadályok közbejöttének eshetőségét jelezzük e félmondattal, hiszen ha minden az elképzelésünk szerint halad, a sikeres befejezést ritkán nyugtázzuk Isten iránti hálaadással. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy minden emberi teljesítményben isteni "háttérmunkát" kellene feltételeznünk, a keresztényeknek azonban kétségkívül nagy előny, hogy életük minden lépését egyeztethetik – sőt tervezhetik – az Istennel. Ez természetesen "csupán" egy lehetőség, amelyet azonban az élő hitben járó ember mindenkor igénybe vehet. Mi több, Pál apostol rómaiakhoz írott levelének 8. fejezetében azt olvassuk, hogy "akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…" (Róm. 8,28).

Sokak kedves igéje ez a mondat, magam is gyakorta kapaszkodom bele, kivált nyomorúságosnak érzett helyzetekben. Látni vélem az olvasó arcán a mosolyt: "Nocsak? Keresztények – nyomorúságos helyzetben? Nincs itt akkor valami ellentmondás?"

Bár a szóban forgó levélrész elején Pál apostol arról ír, hogy a keresztényeket majdan az örök élet kárpótolja e világi szenvedéseikért ("…a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk"), de a fejezet zárszavában folyamatosan megtapasztalható, jelen idejű vigaszt hangoztat: "Meg vagyok győződve, hogy … sem magasság, sem mélység … nem választhat el minket az Isten szeretetétől…"

Ha arra gondolunk, hogy a bajban micsoda erőforrássá tud lenni embertársaink – amúgy csak ritkán kitartó – szeretete, nem nehéz belátni, hogy a teremtő Isten "garantált szeretete" milyen erőforrás a benne hívőknek. Ennél azonban többről is szó van. Kiemelt idézetünk egyes régi kéziratokban így olvasható: "akik Istent szeretik, azokat mindennel a jóra segíti az Isten…" Vagyis a nyomorúság, a próbatétel is magában hordozza a korábbi állapotnál jobb helyzetbe kerülés ígéretét. Ez végső soron valóban maga az örök élet, amelyre a keresztények útja is a testi halálon át vezet, ám mert ez a szélsőséges "helyzet" itt a földön mindenkivel csak egyetlenegyszer fordul elő, addig azoknak, akik Istent szeretik, még bőségesen nyílik alkalmuk megtapasztalni Isten szeretetét. Így azt is, hogy "minden javukra szolgál…"

A dolog pikantériája, hogy – Istennel ellentétben – az ember nem mindig tudja, mi szolgál a javára. Ezért aztán Isten akaratának fürkészése, illetőleg a rá való hagyatkozás mindenkor a hit próbája is.

A közelmúltban került kezembe Charles W. Colson 1975-ben írt önéletrajzi könyve, az Újonnan születtem. A szerző Richard Nixon néhai amerikai elnök tanácsadójaként "vitte el a balhét" – hetedmagával – a hírhedt Watergate-ügyben. Colson egytől három évig terjedő szabadságvesztést kapott. (Az USA-ban bizonyos esetekben a bíró csupán a letöltendő börtönbüntetés "határértékeit" jelöli ki.) A Fehér Házat ekkor már elhagyó – mellesleg ügyvédi irodát vezető – Colsonnak jó esélye lett volna megúszni a börtönt, ám nem sokkal a vádemelések előtt élő hitre jutott. Megtérésének őszinteségét a média "természetesen" azonnal megkérdőjelezte. A vezető orgánumok egymással versengve gúnyolódtak azon, hogy milyen eredeti trükkel próbálja megpuhítani vádlói és bírái szívét. Colson története azért is rendkívül izgalmas, mert ő maga és újdonsült keresztény testvérei persze valóban könyörögtek az Istenhez azért, hogy méltányos ítélet szülessen. Ügyvédi praxisából tudta, hogy "a hatóság megtévesztésének szándékáért" legrosszabb esetben kilenc hónapra számíthat, de az imák nyilvánvalóan a legenyhébb – felfüggesztett – büntetés kiszabását kérték. Mint említettem, az ítélet három évig "terjedhető", letöltendő börtönbüntetés lett. Ez azonban nem ingatta meg hősünk hitét, aki az ítélethirdetés után – immár a fogházból – azt kérte az Istentől, hogy a kilátásba helyezett elnöki amnesztiában részesülhessen. Nos, utódjától "kegyelmet" csak Nixon kapott, a már elítéltek nem. Később néhányan mégis szabadulhattak – Colson még ekkor sem. Ő azonban továbbra is kitartóan imádkozott. Nemcsak önmagáért – másokért is. Fantasztikus imameghallgatások erősíthették hitében, eltekintve attól az apróságtól, hogy ő maga egyre reménytelenebb helyzetben volt kénytelen osztozni a maxwelli börtön fogvatartottjainak – számára is döbbenetes felismeréseket rejtő – sanyarú sorsában.

Hét hónapon át hatástalan maradt volna az Isten szeretetébe vetett hit, avagy a történet arról szól, hogy lám, ezúttal egybeesett az isteni és a bírói akarat? Maradjunk annyiban, hogy Charles W. Colson már szabadulása után néhány nappal visszatért Maxwellbe, nem sokkal később pedig létrehozta azt a keresztény hálózatot, amely alapja lett a fogvatartottak legnagyobb, 1992 óta magyar tagozattal is rendelkező nemzetközi szervezetének, a Testvéri Börtöntársaságnak… Colson 1993-ban megkapta a Templeton-díjat. Más kérdés, hogy az ezzel járó egymillió dollárt (!) a börtönmisszió szolgálatára ajánlotta fel. Vagy ez ugyanaz a kérdés?

Mindenesetre amikor elhagyja ajkunkat a "ha Isten is úgy akarja" végszó, nem árt tudnunk, hogy Isten mindig az ember javát akarja. Legfőképpen azt, hogy "el ne vesszen, hanem örök élete legyen". Azért nekünk is marad feladat: hit ahhoz, hogy ezt elhiggyük.

Jut eszembe erről az a történet, amikor egy ateista túrázás közben megcsúszott a völgy fölé magasodó sziklán, és zuhanni kezdett. Egyik kezével az utolsó pillanatban sikerült megmarkolnia valami fűcsomót, de magatehetetlenül himbálódzott ég és föld között.

– Hé, van valaki odafönn?! – kiáltott kétségbeesésében, önkéntelenül az ég felé, és hallj csodát, az Isten válaszolt neki:
– Én itt vagyok, fiam, miért szólítottál?
– Még kérded? Alattam tátongó mélység, és csak ez a fűcsomó tart!…
– Hiszed-e, hogy meg tudlak és meg akarlak menteni?
– Hiszem, hiszem, csak csinálj már valamit! Mitévő legyek?
– Engedd el a fűcsomót.
– …hééé?! Van ott fenn valaki más?

T. Pintér Károly. az Evangélikus Élet főszerkesztője, a Protestáns Újságírók Szövetségének elnökségi tagja

(Forrás: Magyar Hírkap, 2008. szeptember 7.)

Szörnyeteg. Ilyesztő külsejű rémísztő teremtmény. Akitől retteg az ember, aki veszélyes. Lehet, a mesékben, az álmokban, a horrorfilmekben.

Szörnyeteg. Lehet, hogy csak az a baj, hogy másmilyen, nem olyan, mint az átlag. Torz a külseje, esetleg furcsa az alkata, a mozgása. Nem természetes, temészetellenes, nem olyan, mint mi. Ilyesztő? Igen, mert nem olyan, mint mi. Esze ágában sincs rátámadni a másikra. Torznak tűnik, nem megszokott a szemnek, az érintésnek, a fülnek - a gondolatnak. Másmilyen, nem szabályos. Valójában áldozat. Sérült.

Igen, volt idő, amikor a sérült, beteg emberekre úgy tekintettek, mint szörnyetegekre. Démonokra, átkozottakra. És kirekesztették őket, magukra hagyták, vagy megölték. Milyen jó, hogy ennek vége, hogy civilizált világunkban ilyen már nincs. Genetikai hiba, a méhben vagy születéskor kapott ártalom, mérgek stb. Nem tehet róla, beteg, akit segíteni kell, támogatni, ápolni. Szeretni. Milyen jó, hogy a címkézésnek vége, már nem szörnytegek, emberek, akik mások, mint mi!

Vége? Pár hete hallottam a rádióban. Balatonszemesen panaszt tettek nyaralótulajdonosok a polgármesternél, hogy kellene valamit tenni, mert sérült emberek nyaralnak ott (egy alapítvány segítségével, ha jól emlékszem). Zavarják őket, épeket, pihenésre vágyó normális embereket. Felháborító, hogy ugyanazon a parton, strandon kell pihenniük. És ráadásul van, hogy ott tesznek tisztában egyeseket! Megoldás: menjenek onnan ezek a szörnyetegek (ők nem így mondták, persze), vagy legalább válasszanak el egy részt...

Nem ragozom tovább! Ki is a szörnyeteg?! Az, akit önhibáján kívül eltorzított, bezárt az élet, aki másokra szorul? Aki egyedül lehet, egy métert nem tud megtenni, vagy érthetetlenül beszél, esetleg csorog a nyál a szájából? Dehogy. A szörnyetegek a másik oldalon vannak. Szépek, futnak, úsznak, örülnek, vagy mérgelődnek. Csak szívük nincs. Vagy lehet, hogy van, de épp most eszi meg a szív utolsó morzsáit az önzés, a kegyetlenség, a butaság. Szörnyetegek, akik gettósítanák őket, csak mert zavarják a part nyugalmát. A balaton illatát, látványát. Ők a szörnyetegek. Iszonyat... Épek? Ugyan már, hol?

Egyébként le a kalappal a polgármester előtt, aki kiállt mellettük. Megvédte őket. A tisztábatevés "óriási probémájára" valami olyasmit mondott, hogy menjenek arrébb azok, akiket zavar. Mert ők képesek rá - ezt már én mondom. De addig is, köszönöm, így ismeretlenül is, Polgármester Úr!

Szörnyetegek. Köztünk vannak - bennünk van. A civilizált emberben, a művelt, öntelt nyugati emberben is, nem csak a "barbár" harmadik világban - sőt! A talaját vesztett nyugati emberben is ott van, a demokráciának nevezett izé, meg a fogyasztási máz láz nem égette ki. Sem a hangzatos lózungok. Csak észre kell venni. És be kell vallani. Mert azt a szörnyeteget, amelyiket tudjuk a nevét, le lehet győzni.

Uram, irgalmazz!

„És a végén mindenki összeáll egy képpé…”

(Kispál és a Borz)

Egész életünket, személyünket nemcsak bizonyos behatárolható tényezők alakítják, a hatás-ellenhatás érvényesül, hanem egész lényünk azokból a darabkákból tevődik össze, amikké válhattunk volna. Azaz egy asztalos nemcsak asztalos, aki hivatásszerűen készít bútorokat, hanem valójában élete elszalasztott lehetőségeinek összessége. Lehetett volna bankigazgató, ha többet tanult volna általános iskolában, lehetett volna focista, ha egy meccs alkalmával nem megy szét a térde. Talán az egyetem is összejött volna, ha egy borgőzös estén nem történik meg a visszafordíthatatlan azzal a lánnyal.

Az ember élete ilyen darabkákból áll, a tied is, az enyém is. Millió be nem teljesült vágy, kívánság, elszalasztott lehetőség furcsa halmaza az életünk. Naponta szembesülünk ebből fakadó korlátainkkal, és ettől nem vagyunk túl boldogok, mondhatni ettől vagyunk boldogtalanok.

Azonban nem vagyunk örökös melankóliára kárhoztatva, vagy az önmegvalósítás hajszájába kényszerítve, kergetve megvalósíthatatlan álmokat. Isten szeretetét leginkább ebben a részlegességünkben, „be nem teljesültségünkben” élhetjük át. Isten szeretete nem együtt érző szeretet, mely együtt kesereg velünk részleges voltunk felett, nem kioktató szeretet, mely megmondja, hogy mit és hogyan kellett volna tenni. Isten szeretete az újjá formáló szeretet. Ezek az apró darabkák, amikből állok, nem egy kirakójáték darabjai, amiket csak össze kell illeszteni megfelelő módon, hanem apró, színes üvegdarabkák, amik ezernyi helyről kerültek össze és képtelenség egy egész, harmonikus képet kirakni belőlük. Isten szeretete ezeket a darabkákat kiegészíti, összeragasztja és valami újat, valami csodálatosat alkot belőle, ami én vagyok. Nem vagyok többé részleges, egész vagyok. Nem vagyok többé megvalósítatlan vágyak halmaza, Isten szeretetének tárgya vagyok. Nem az vagyok, aki lehettem volna, hanem akivé Isten formált. Ami ebben a legcsodálatosabb, hogy a be nem teljesült vágyak, az el nem ért célok elhalványulnak és eltűnnek az új célom fényében. Mert Istentől új célt kapok: a szeretet vágyát, lehetőségét, célját, hogy úgy szeressem őt, ahogy ő engem, és ugyanígy szeressek másokat. És végül megértem, miért nem kell siratnom önmagam, megértem, miért ez az egyetlen járható út. Megértem, hogy eddigi életutam nem hatások és ellenhatások következménye, nem lineáris vonal a születéstől a mai napon keresztül a halálig, hanem kanyargós ösvény, be nem teljesült vágyak, célok útvesztőiben, ahol mégis Isten vezet lassan, türelmesen önmaga felé.

Megértem, hogyan állok össze, hogyan áll össze az egész életem egy képpé, hogyan áll össze végül minden és mindenki egy képpé…

Prológ: Visszatértem, visszanézve bocs a kihagyásért, újult erő meg minden a továbbiakban!

***

{ma délután, szűk, füllesztő lakótelepi kisposta, ajtótól az első sor. bella áll ajánlott nagylevéllel a kézben, nincs menekvés - számlát is kérek, hivatalos... előttem a szokásos: a és b sor ugyanolyan - képeslapot lobogtató fiatalasszony,  meg sportos hivatalosleveles sorstárs,mögötte headsetes izzadt manager türelmetlenül (tájm iz mani), cyberlottós kisnyugdíjas stb. a lényeg ott mögöttem. anyuka, egy sóhajjal harminc fölött, és postasorban-akciót-kereső csemetéje. dialóg:

-anya, vegyél egy sorsjegyet!

-jól van, veszek. milyen kell? sokféle van!

-olyant, amiben a legbiztosabb, hogy nyerek...}

 Hol itt a valami, meg a szerelem? Benn a párbeszédben, a fiúcska (még előtte), az asszony (talán nem utána) szimbolikus sorsjegykeresésében benne van az örök feszültség. Ösztönösen, jelképekkel eljátszva.

Mert milyen legyen az a sorsjegy? Milyent vegyek. Ifjú barátunk a lehető legkisebb kockázatot választja  - nagy esély, kis szorzó, viszonyleg kevés nyereményösszeg. Válasszunk mi is így? Kompromisszum, lehetőség arra, hogy keveset kockáztatva viszonylag jól járjak. Ésszel, akarattal, kigondolva, kiszámolva. Viszonylag jól, biztosra menni egy szerencsejátékban. Kevés kockázat - kevés nyeremény, már ha nyerek... Esetleg visszakapom a feltett összeget.

Van más választás is. Nagy kockázat, több buktató, de nagyobb nyeremény! Kockáztatni, hogy elvesztem, amit befektettem, de ha nyerek! Akkor, akkor sokat! Drágább? Igen. Kockáztatok? Igen! Izgalom és peremenlépdelés. Szorongás és mámor. Repülés és zuhanás.

Mi legyen hát? Mit tegyünk? "Sorsjegyet keressek" "Sorsom, hogy jegyest keressek, de hogyan?" - kérdi mindenki, aki még nem fáradt/égett/fulladt bele. Menjek biztosabbra, kis kockázat, kis haszon, kisebb esély a kudarcra? Kis szökdelések a közös úton, biztonsági játék. Vagy netán kockáztassak, lendüljek, ugorjak, talán repülünk, és nem zuhanok. Többet feltéve, de nagyobb nyereményre várva?

Válasz? Van? Logika? Itt? Ugyanmár... De halljuk az anyát, (a tapasztalt embert, a sokatlátottat, aki élt már, s nevel, a mestert, aki túl van rajta, megtette, megélte, megértette esetleg), mit mond? Mi a megoldás?

{-mitt'omén, fiam?! nekem mindegy...}

A fenti cím egy idézet, ami az Egészséges Erotika című kultfilmben hangzik el. Nem a filmet szeretném most reklámozni (bár az is megér egy bejegyzést), hanem csupán azt a képet ragadom ki, hogy augusztus huszadikára birkapörköltös, kőbányais táncmulatságot szerveznek a ládagyár vezetői a ládagyár dolgozóinak, öreg harmonikással, fülledt erotikus tánccal az üzem közepén, eladhatatlan ládák közt. Az ünnepségről készült jelenet jól példázza, hogyan is ünnepeljük augusztus huszadikát. Nem ünnepeltük, hanem ünnepeljük, mert valami erősen itt maradt harminc-negyven évvel ezelőttről. A március és az október sokkal aktívabb egy magyar életében, sőt ezeket már lefoglalta magának az aktuálpolitika, de államalapításunk ünnepe valahogy lapos maradt, mint István kardja. Néhány település próbálkozik kirakodóvásárral népies koncerttel, miegymással, de a plebs valahogy nem harapott rá. Néhányan lézengenek ezeken az alkalmakon, de korántsem a várva várt tömegek.

Sajnos én sem értem, hogy a magyar népléleknek miért érzéketlen az a pontja, mely augusztus huszadikát jelzi. Talán már nem tudunk visszanyúlni Istvánig. '56 és '48 még eleven, még felszínen van tartva, de ezer év hosszú idő, már nem érdekel/ nem tudjuk mi történt, hogy történt, meg különben is, mi közünk van egy szittya eredetű európai szellemiségben nevelkedett királyhoz, aki állítólag összehozta kis hazánkat. Vagy talán ha Istvánról beszélünk, akkor beszélnünk kell Intelmeiről, melyeket egyetlen fiának írt, de minden magyarnak szól, ami kegyetlenül őszinte tükröt tart elénk. És beszélnünk kell a lóháton, hátrafelé nyilazó ősökről, akik vérüket adták egymásért. És beszélnünk kell arról, hogy méltatlanok vagyunk azokhoz, akik évezredeken keresztül vándoroltak, marháikat terelve, akiket többezer évvel ezelőtt íjfeszítők népének hívtak, akik végül nem az Ázsiába való visszatérést választották, hanem itt maradtak, és a békesség kedvéért, ímmel-ámmal felvett nyugati kereszténység mellett megmaradt kötődésük Kelethez és egy kicsit mindig is pogányok lesznek.

Nem tudom, hogyan ünnepeljek, hogyan emlékezzek holnap. Talán a városi ünnepség maroknyi résztvevői között leszek egy, de lehet, hogy családommal emlékezünk néhány percig azokra a vérzivataros időkre, amikor új utat jelölt ki nemzetünknek első királyunk. Az is lehet, hogy veszek egy példányt az Intelmekből, hogy legyen mit megfontolnom a jövendőre nézve, és majd gyermekeimnek kezébe adhassam azt, ami ezer éve fogalmazódott meg egy nagy király fejében.

Amíg összeszedem a gondolataimat egy újabb velős blogbejegyzésre, no meg elkészül a Jordániai beszámoló második része, addig érjétek be egy "átemeléssel":

A magyarok Istene 

Boldog, aki olvassa

Az Istenbe vetett hit és a nemzeti kötődés egymáshoz való viszonyának értékelésekor két hibát lehet elkövetni. Az egyik az adott népközösséghez tartozás túlvilági elemekkel vegyített abszolutizálása. A másik a katolikusnak, vagyis egyetemesnek nevezett egyház nemzetek felettiségének túlhangsúlyozása. Vallási, illetve nemzeti ünnepeink különös kísértést tartogatnak az első hiba elkövetésére hajlamos felebarátainknak. Húsvét közeledtével mindig erős a csábítás, hogy a haza sorsán borongó honfitársaink afféle – a blaszfémia határát súroló, de legalábbis fülsértően közhelyes – szójátékkal "nemzeti feltámadás"-ban reménykedjenek. Szent Istvánkor a magyarság és a kereszténység közti kapcsolat boncolgatása vagy éppen megkérdőjelezése szülheti a túlzás különféle példáit.

A kérdés voltaképpen az Isten, haza, család szóegyüttes politikai jelszóvá züllött kifejezéseinek sorrendi problematikáját takarja – már ha sorrendet lehet felállítani a három érték között. Az egyik ugyanis a másikból következik, így nem lehet kijátszani őket egymás ellen. A családomat és a hazámat mint szűkebb, illetve tágabb közösségemet tekintem magaménak. Az egyikhez mindennapi következményekkel járó szeretet, a másikhoz elvontabb, ám annál kitéphetetlenebb vonzalom fűz, ám úgy kerek a világ, ha mindkettőt átjárja az istenszeretet, valamint az abból fakadó emberszeretet.

Mármost akkor Mária országa vagyunk-e vagy sem? Létezik-e "magyar vallás" – akár a (református) kereszténységre, akár az államalapítás előtti pogány hitekre gondolunk. Kitüntetett helyzetet élvezünk-e Isten szemében a nemzetek között; horribile dictu: magyar, de legalábbis párthus herceg volt-e Jézus? Látszólag egymást kizáró, ám bizonyos értelemben rokon kérdések. Első megközelítésben azt gondolhatnánk, hogy az a hit, amely egyetlen nemzet sajátja, szükségszerűen nem egyetemes, így nem lehet az üdvösségre vezető kizárólagos "megoldás"; pedig célunk mi lehetne más, mint rálelni a mennyországba vezető legbiztosabb útra.

A Szentírás azonban bonyolítja a képletet. A Biblia szerint ugyanis Isten kiválasztott magának egy népet, a zsidóságot – de mindezt azért tette, hogy rajta keresztül az egész emberiségnek fedje fel magát. Isten fia tehát az egész világra kiterjesztette illetékességi területét; ebbe ugyanakkor belefért, hogy egy adott történelmi térben és időben különös hangsúllyal fejezze ki a népéhez való ragaszkodását. Történt, hogy Jézus egy alkalommal Jeruzsálem felé közeledett. "Amikor közelebb érve megpillantotta a várost, megsiratta. »Bárcsak te is felismernéd – mondta – legalább ezen a napon, ami békességedre volna. De el van rejtve szemed elől. Jönnek napok, amikor sánccal vesz körül ellenséged, bekerít és mindenfelől ostromol.«" – írja Lukács evangélista.

A kérdést tehát nem lehet vagy-vagy alapon elintézni; életszerűbb, ha gondolkodásunkat a "nemcsak, hanem… is" képlethez igazítjuk. Amikor pedig annak jelentőségéről elmélkedünk, hogy Szent István élete végén Szűz Máriának ajánlotta fel Magyarországot, akkor a hitbéli megfontolások mellett érdemes figyelembe venni a külpolitikai körülményeket is. Az újszülött magyar állam függetlensége szempontjából különös jelentőséggel bírt, hogy első királyunk nem a német-római császárnak és – Szent Péteren keresztül – nem is a pápának, hanem Jézus anyjának oltalmába ajánlotta a nemzetet. Paradox módon tehát amikor Máriát a Magyarok Nagyasszonyaként ünnepeljük, és a néki való felajánlásból eredeztetjük népünk és a kereszténység ősi kapcsolatát, a pápai fennhatóság kikerülésének szándékára is emlékezünk.

És már csak egy kérdés maradt: miként tekintsünk az ősmagyar vallást a 21. században felfedezők buzgalmára? Nos, alighanem rájuk is áll a gyümölcseiről ismerszik meg a fa igazsága. Ha valaki a korabeli hitvilág mai megélése által jobb ember lesz, annak, tűnjék bár mégoly anakronisztikusnak is a vallásgyakorlata, csak örülni lehet. De joggal húzhatjuk fel a szemöldökünket, ha csak valamiféle kisebbrendűségi érzésből táplálkozó nemzeti frusztráltság megnyilvánulásáról van szó, adott esetben agresszív módon. Nem győzünk ugyanis egyetérteni Tamási Áronnal, aki arra figyelmeztette honfitársait: "Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan."

Szőnyi Szilárd, A Heti Válasz felelős szerkesztője, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének tagja

(Forrás: Magyar Hírlap, 2008. augusztus 16.)

Az elmúlt másfél hónap sok változást hozott az életemben. Megnősültem, amit csak ajánlani tudok hezitáló férfitársaimnak. Csak az esküvő előtt tűnik elriasztónak a házasélet, utána megnyugszik az ember. (Azért fontos, hogy naponta tegyünk is a házasságunkért, de nem akarok családgondozóba átmenni.)

Mindketten különcök vagyunk, mert nem a jól bevált nászutas helyeket kezdtük el nézegetni, hanem valami egészen másra vágytunk, így esett a választásunk Jordániára. Egyrészt a Szentföld másik oldala, jóval kevesebb turistával, mint Izraelben. Másrészt régen vágytam egy muszlim államba, hogy a saját bőrömön tapasztaljam az ottani életet. Természetesen az eltöltött egy hét igen kevés arra, hogy igazán részei legyünk a helybéliek életének, de néhány élmény kárpótolt az idő rövidségéért. Elsősorban nem a turisták által is látogatott helyekről számolok be nektek, hanem élményekről, amik meghatározták azt a néhány napot, amit ott töltöttünk.

Isztambulban kellett átszállnunk, és mivel volt egy egész napunk, nyakunkba vettük a belvárost. Hagia Sophia, Kék mecset, Galata híd, nagy bazár. Törökország már majdnem az arab világ, és mégsem. Ahogy mi, magyarok, Kelet és Nyugat határán élünk, úgy élnek a törökök szintén két határ közt, Kis-Ázsia és Európa közt, a kereszténység és az iszlám közt. Egy kicsit ez, egy kicsit az, és mindez megfűszerezve a törökök sajátságos életstílusával. Leszólítanak egy teára, aztán megpróbálnak rád tukmálni valamit, és az ember könnyebben áll kötélnek, mint itthon, a morcos eladók közt viszgálgatva a portékát. A nők és lányok egy része csadorban, amit divatos ruhához vesznek fel, másik része csador nélkül, teljesen Nyugat-Európai módon öltözködve. Vonásaik emlékeztetnek a törikönyvek metszeteire arról a bizonyos százötven évről, de itthon fel sem tűnnének, mert annyi a hasonlóság köztük és köztünk.

Jordánia pedig egészen más. Kő és homok, meg szikla, de inkább kő, mint homok. Meleg, de nem az a füllesztő, mint itthon, hanem száraz, perzselő. Nem nehéz megszokni a naponta ötször, szinte mindenhol elhelyezett hangszórókból éneklő müezzin hangját, sőt olyan volt, mint a harangszó, tudtuk, mennyi az idő, mikor felcsendült az imára hívó szó. Ha éppen úgy adódott, Mohammed, a taxisunk, épp egy parkban kért öt percet, aztán kicsit félrevonult imádkozni.

Insallah - ha Allah is úgy akarja. Ezt minden beszélgetésben hallottuk. Bár a köszönésen kívül csak néhány arab szót ismerünk, ez megütötte a fülemet, és mikor rákérdeztem, megkaptam az igen megszívlelendő választ: ha valamit terveznek, akár családi összejövetelt, akár egy kirándulást, akár bármi mást, csak akkor jön össze, ha Allah is akarja. És ez nemcsak a nagyon vallásos családoknál fordul elő, hanem a hétköznapi beszéd része, ami arra enged következtetni, hogy a hétköznapi élet részét képezi az, hogy számolnak Allah akaratával.

A család a legfontosabb. Mohammed elvitt az egyik hugához, és egy este három öccsét is megismertük. Összesen tizenketten vannak testvérek. Szeretik a családjukat, szeretik a gyermekeiket és (az Európából nézve igen furcsa társadalomban, ahol a nők állítólag hátrányos helyzetűek) szeretik a feleségüket. Azért hozzá kell tennem, hogy Jordánia a békésebb, kevésbé fundamentalista iszlámhívők országa. Iránban biztos, hogy más a helyzet.

A család fontossága a szociális törvényekben is meglátszik. A nők tanulhatnak, de ahhoz, hogy munkát vállaljanak, engedélyt kell kérniük a megfelelő hivataltól. Főleg irodai és egészségügyi munkákat végeznek, illetve gyerekekkel foglalkoznak, de más területeken is előfordulnak női dolgozók, természetesen jóval kisebb számban, mint itthon. És mint kiderült, nem is nagyon akarnak dolgozni. A férjük el tudja tartani az egész családot, ebben az állam is segít, és nem szívesen vállalnak a munkával plusz terhet, főleg ha már négy-öt gyermekük is van. A férfiak közül sokan katonakén vagy rendőrként dolgoznak, mert ez férfias, és nem utolsósorban még több szociális támogatást kapnak, mint az átlag családok. Meglepve hallgattuk, hogy a rendőrök és katonák teljes családjának ingyenes mindenféle orvosi kezelés!

A feltételezéseink ellenére keveseknek van két-három felesége. A törvények szerint ha több felesége van valakinek, akkor is ugyanazt az életfeltételt kell biztosítania mindegyik számára. Ez pedig már luxusnak számít.

Királyságban élnek. II. Abdullah, a királyuk igazi király, amilyet a mesékben hallunk: igazságos, jóságos, szereti a népét, és a népe rajong érte. Egy rossz szót nem szólnak rá, a király és édesapja, az előző király, fényképe mindenhol ki van téve, a jordán zászlóval egyetemben. Nagyon büszkék arra, hogy jordánok, és büszkék, hogy arabok. Persze ebben a gőgben benne van a többi nép lenézése, de ezt nem mondják, pláne nem a túristának, inkább csak a hangszínből és a gesztusokból lehet erre következtetni.

Nem láttunk hajléktalanokat, sem mozgássérülteket. Az ország szinte minden részében jártunk, de sem a szegényebb negyedekben, sem a turisták által látogatott helyeken nem voltak az itthon már szinte a látképhez elengedhetetlen csövesek és sérült emberek. Ez nem azt jelenti, hogy eltüntetik őket, hanem sokkal jobban felkarolják a rászorulókat és sokkal empatikusabbak a sérültek iránt.

Az ételek nagyon jók. Áradozhatnék arról, hogy miket ettünk, de azt csak akkor tudjátok meg, ha megkóstoljátok. Mielőtt kimentünk, nagyon szerettem az itthoni arab gyrososokat, de miután hazatértünk, nem ettem egy igazán jó arab vacsorát, hiába a sokféle étterem. Remélem, azért találok egyet itthon is. Valahogy olyan lehet ez, mint Németországban a magyar étterem: csak a neve magyar, de az ízei már nem. (Szóljatok, ha tudtok egy jó arab éttermet!)

Vendégszeretők, talán túlságosan is, ami először nekünk elég furcsa volt. Az utcán nem tudsz úgy végigmenni, hogy ne szólítanának le: "honnan jöttél, üdvözöllek, térje be egy teára, ezt a szép ruhát vedd meg," stb. Elsőre tolakodásnak éltem meg, de aztán megtetszett ez a mentalitás. És bejön nekik, mert az a vásárló, akit beinvitálnak, megkínálnak, többnyire akkor is vásárol, ha nem akart öt perccel korábban. Itthon meg érezzem magam megtisztelve, hogy az eladó felpillant az aktuális pletykalapból és válaszol a kérdésemre. És ami a legfontosabb: lehet alkudni! Ez is hiányzik itthon. Fix árak, aztán vagy megveszed vagy nem. Ott nekiállsz alkudozni, csűröd-csavarod az árat lefele, a kereskedő meg mosolyogva sajnálkozik, hogy ez neki nem jó ár, de a végén úgyis enged, és még hazsna is biztosan van a bolton.

Sokan tudnak angolul, de találkoztunk németül, oroszul, magyarul jól beszélőkkel is. Igazi élmény volt magyarul társalogni az egyik boltban egy helybélivel. Fontos számukra, hogy tudjanak kommunikálni a turistákkal (és ellenpéldaként ismét a hazai viszonyokat említhetném...)

Alapvetően vidám, életrevaló emberek. Szeretik az életet, élvezik szinte minden pillanatát. Hevesen gesztikulálnak, kimutatják az érzéseiket, őszinték. Sokat kávéznak, teáznak, rengeteget dohányoznak, de alkohol nélkül is nagyon jól érzik magukat. Nem hiányzik nekik sem a tömény, sem a disznóhús.

Elsőre legyen ennyi elég. Folyt.köv.

Nemrég tértem haza a mindenkinek kijáró pihenésről, melyről majd részletesen beszámolok. Addig is hallgassátok:

{khronosz}

Az ógörögben a múló időt jelenti. Az időt, ami múlik, ha akarjuk, ha nem. Ami születésünkkor  (fogantatásunkkor?) felkapott minket, és csak visz magával, sodor. Én mindig egy folyónak képzelem el, néha kellemesen hordoz előbbre, néha olyan (egyre többször), mint egy vadvízi evezés. Egy biztos, visz tovább, mindenkit, nincs különbség... Ez van.

{kairosz}

Ez is idő, de valami teljesen más. Az alkalmas idő, a tartalommal teli pillanat, a lehetőség, amit meg kell ragadni. Ha a khronosz a folyó, akkor ez a belógó faág, amiben megkapaszkodhatunk egy ideig - feltéve, ha észrevesszük, ha elérjük, ha meg tudjuk ragadni. A kairosz az én pillanatom, ami mindent megváltoztat. Egy találkozás, egy furcsa ötperc, egy katarzis, élmény, hogy ott vagyok, és akkor. Világélmény. Emberélmény. Istenélmény. Kicsi vagy nagy csomagok Istentől, ajándékok, amik elviselhetőbbé teszik. A sodródást.

Kronológia. Ilyen van. Időrend, mérce, amihez a múló idő folyójának partját vonalkáztuk be. De van-e kairológia? Miért nincs? Visszanézve a kihagyhatatlanhoz mérni, a tartalmashoz azt, aki vagyok, akivé váltam. A khronosz öregebbé tesz. A khronoszból nem léphetünk ki. Sőt, a kultúránk része. (Sodródó nyugat). A kairosz túlemel. Valódibbá tesz. Sajátos módon, személyesen.

Megragadni a kairoszt, élni vele, engedni, hogy adjon, kis ideig kinn lenni a sodrásból - néha sikerül...

{szjaki nevében is}

...nincs új bejegyzés már egy ideje. Van ez így. De nem azért, mert nem történik körülöttünk/velünk/bennünk semmi, hanem azért mert történt, történik. Talán írunk is róla...

Nemsokára jövünk! Addig két szilánk az elmúlt hetekből - csak úgy!