Az elmúlt másfél hónap sok változást hozott az életemben. Megnősültem, amit csak ajánlani tudok hezitáló férfitársaimnak. Csak az esküvő előtt tűnik elriasztónak a házasélet, utána megnyugszik az ember. (Azért fontos, hogy naponta tegyünk is a házasságunkért, de nem akarok családgondozóba átmenni.)
Mindketten különcök vagyunk, mert nem a jól bevált nászutas helyeket kezdtük el nézegetni, hanem valami egészen másra vágytunk, így esett a választásunk Jordániára. Egyrészt a Szentföld másik oldala, jóval kevesebb turistával, mint Izraelben. Másrészt régen vágytam egy muszlim államba, hogy a saját bőrömön tapasztaljam az ottani életet. Természetesen az eltöltött egy hét igen kevés arra, hogy igazán részei legyünk a helybéliek életének, de néhány élmény kárpótolt az idő rövidségéért. Elsősorban nem a turisták által is látogatott helyekről számolok be nektek, hanem élményekről, amik meghatározták azt a néhány napot, amit ott töltöttünk.
Isztambulban kellett átszállnunk, és mivel volt egy egész napunk, nyakunkba vettük a belvárost. Hagia Sophia, Kék mecset, Galata híd, nagy bazár. Törökország már majdnem az arab világ, és mégsem. Ahogy mi, magyarok, Kelet és Nyugat határán élünk, úgy élnek a törökök szintén két határ közt, Kis-Ázsia és Európa közt, a kereszténység és az iszlám közt. Egy kicsit ez, egy kicsit az, és mindez megfűszerezve a törökök sajátságos életstílusával. Leszólítanak egy teára, aztán megpróbálnak rád tukmálni valamit, és az ember könnyebben áll kötélnek, mint itthon, a morcos eladók közt viszgálgatva a portékát. A nők és lányok egy része csadorban, amit divatos ruhához vesznek fel, másik része csador nélkül, teljesen Nyugat-Európai módon öltözködve. Vonásaik emlékeztetnek a törikönyvek metszeteire arról a bizonyos százötven évről, de itthon fel sem tűnnének, mert annyi a hasonlóság köztük és köztünk.
Jordánia pedig egészen más. Kő és homok, meg szikla, de inkább kő, mint homok. Meleg, de nem az a füllesztő, mint itthon, hanem száraz, perzselő. Nem nehéz megszokni a naponta ötször, szinte mindenhol elhelyezett hangszórókból éneklő müezzin hangját, sőt olyan volt, mint a harangszó, tudtuk, mennyi az idő, mikor felcsendült az imára hívó szó. Ha éppen úgy adódott, Mohammed, a taxisunk, épp egy parkban kért öt percet, aztán kicsit félrevonult imádkozni.
Insallah - ha Allah is úgy akarja. Ezt minden beszélgetésben hallottuk. Bár a köszönésen kívül csak néhány arab szót ismerünk, ez megütötte a fülemet, és mikor rákérdeztem, megkaptam az igen megszívlelendő választ: ha valamit terveznek, akár családi összejövetelt, akár egy kirándulást, akár bármi mást, csak akkor jön össze, ha Allah is akarja. És ez nemcsak a nagyon vallásos családoknál fordul elő, hanem a hétköznapi beszéd része, ami arra enged következtetni, hogy a hétköznapi élet részét képezi az, hogy számolnak Allah akaratával.
A család a legfontosabb. Mohammed elvitt az egyik hugához, és egy este három öccsét is megismertük. Összesen tizenketten vannak testvérek. Szeretik a családjukat, szeretik a gyermekeiket és (az Európából nézve igen furcsa társadalomban, ahol a nők állítólag hátrányos helyzetűek) szeretik a feleségüket. Azért hozzá kell tennem, hogy Jordánia a békésebb, kevésbé fundamentalista iszlámhívők országa. Iránban biztos, hogy más a helyzet.
A család fontossága a szociális törvényekben is meglátszik. A nők tanulhatnak, de ahhoz, hogy munkát vállaljanak, engedélyt kell kérniük a megfelelő hivataltól. Főleg irodai és egészségügyi munkákat végeznek, illetve gyerekekkel foglalkoznak, de más területeken is előfordulnak női dolgozók, természetesen jóval kisebb számban, mint itthon. És mint kiderült, nem is nagyon akarnak dolgozni. A férjük el tudja tartani az egész családot, ebben az állam is segít, és nem szívesen vállalnak a munkával plusz terhet, főleg ha már négy-öt gyermekük is van. A férfiak közül sokan katonakén vagy rendőrként dolgoznak, mert ez férfias, és nem utolsósorban még több szociális támogatást kapnak, mint az átlag családok. Meglepve hallgattuk, hogy a rendőrök és katonák teljes családjának ingyenes mindenféle orvosi kezelés!
A feltételezéseink ellenére keveseknek van két-három felesége. A törvények szerint ha több felesége van valakinek, akkor is ugyanazt az életfeltételt kell biztosítania mindegyik számára. Ez pedig már luxusnak számít.
Királyságban élnek. II. Abdullah, a királyuk igazi király, amilyet a mesékben hallunk: igazságos, jóságos, szereti a népét, és a népe rajong érte. Egy rossz szót nem szólnak rá, a király és édesapja, az előző király, fényképe mindenhol ki van téve, a jordán zászlóval egyetemben. Nagyon büszkék arra, hogy jordánok, és büszkék, hogy arabok. Persze ebben a gőgben benne van a többi nép lenézése, de ezt nem mondják, pláne nem a túristának, inkább csak a hangszínből és a gesztusokból lehet erre következtetni.
Nem láttunk hajléktalanokat, sem mozgássérülteket. Az ország szinte minden részében jártunk, de sem a szegényebb negyedekben, sem a turisták által látogatott helyeken nem voltak az itthon már szinte a látképhez elengedhetetlen csövesek és sérült emberek. Ez nem azt jelenti, hogy eltüntetik őket, hanem sokkal jobban felkarolják a rászorulókat és sokkal empatikusabbak a sérültek iránt.
Az ételek nagyon jók. Áradozhatnék arról, hogy miket ettünk, de azt csak akkor tudjátok meg, ha megkóstoljátok. Mielőtt kimentünk, nagyon szerettem az itthoni arab gyrososokat, de miután hazatértünk, nem ettem egy igazán jó arab vacsorát, hiába a sokféle étterem. Remélem, azért találok egyet itthon is. Valahogy olyan lehet ez, mint Németországban a magyar étterem: csak a neve magyar, de az ízei már nem. (Szóljatok, ha tudtok egy jó arab éttermet!)
Vendégszeretők, talán túlságosan is, ami először nekünk elég furcsa volt. Az utcán nem tudsz úgy végigmenni, hogy ne szólítanának le: "honnan jöttél, üdvözöllek, térje be egy teára, ezt a szép ruhát vedd meg," stb. Elsőre tolakodásnak éltem meg, de aztán megtetszett ez a mentalitás. És bejön nekik, mert az a vásárló, akit beinvitálnak, megkínálnak, többnyire akkor is vásárol, ha nem akart öt perccel korábban. Itthon meg érezzem magam megtisztelve, hogy az eladó felpillant az aktuális pletykalapból és válaszol a kérdésemre. És ami a legfontosabb: lehet alkudni! Ez is hiányzik itthon. Fix árak, aztán vagy megveszed vagy nem. Ott nekiállsz alkudozni, csűröd-csavarod az árat lefele, a kereskedő meg mosolyogva sajnálkozik, hogy ez neki nem jó ár, de a végén úgyis enged, és még hazsna is biztosan van a bolton.
Sokan tudnak angolul, de találkoztunk németül, oroszul, magyarul jól beszélőkkel is. Igazi élmény volt magyarul társalogni az egyik boltban egy helybélivel. Fontos számukra, hogy tudjanak kommunikálni a turistákkal (és ellenpéldaként ismét a hazai viszonyokat említhetném...)
Alapvetően vidám, életrevaló emberek. Szeretik az életet, élvezik szinte minden pillanatát. Hevesen gesztikulálnak, kimutatják az érzéseiket, őszinték. Sokat kávéznak, teáznak, rengeteget dohányoznak, de alkohol nélkül is nagyon jól érzik magukat. Nem hiányzik nekik sem a tömény, sem a disznóhús.
Elsőre legyen ennyi elég. Folyt.köv.
Csatlakozz!
