Amíg összeszedem a gondolataimat egy újabb velős blogbejegyzésre, no meg elkészül a Jordániai beszámoló második része, addig érjétek be egy "átemeléssel":
A magyarok Istene
Boldog, aki olvassa
Az Istenbe vetett hit és a nemzeti kötődés egymáshoz való viszonyának értékelésekor két hibát lehet elkövetni. Az egyik az adott népközösséghez tartozás túlvilági elemekkel vegyített abszolutizálása. A másik a katolikusnak, vagyis egyetemesnek nevezett egyház nemzetek felettiségének túlhangsúlyozása. Vallási, illetve nemzeti ünnepeink különös kísértést tartogatnak az első hiba elkövetésére hajlamos felebarátainknak. Húsvét közeledtével mindig erős a csábítás, hogy a haza sorsán borongó honfitársaink afféle – a blaszfémia határát súroló, de legalábbis fülsértően közhelyes – szójátékkal "nemzeti feltámadás"-ban reménykedjenek. Szent Istvánkor a magyarság és a kereszténység közti kapcsolat boncolgatása vagy éppen megkérdőjelezése szülheti a túlzás különféle példáit.
A kérdés voltaképpen az Isten, haza, család szóegyüttes politikai jelszóvá züllött kifejezéseinek sorrendi problematikáját takarja – már ha sorrendet lehet felállítani a három érték között. Az egyik ugyanis a másikból következik, így nem lehet kijátszani őket egymás ellen. A családomat és a hazámat mint szűkebb, illetve tágabb közösségemet tekintem magaménak. Az egyikhez mindennapi következményekkel járó szeretet, a másikhoz elvontabb, ám annál kitéphetetlenebb vonzalom fűz, ám úgy kerek a világ, ha mindkettőt átjárja az istenszeretet, valamint az abból fakadó emberszeretet.
Mármost akkor Mária országa vagyunk-e vagy sem? Létezik-e "magyar vallás" – akár a (református) kereszténységre, akár az államalapítás előtti pogány hitekre gondolunk. Kitüntetett helyzetet élvezünk-e Isten szemében a nemzetek között; horribile dictu: magyar, de legalábbis párthus herceg volt-e Jézus? Látszólag egymást kizáró, ám bizonyos értelemben rokon kérdések. Első megközelítésben azt gondolhatnánk, hogy az a hit, amely egyetlen nemzet sajátja, szükségszerűen nem egyetemes, így nem lehet az üdvösségre vezető kizárólagos "megoldás"; pedig célunk mi lehetne más, mint rálelni a mennyországba vezető legbiztosabb útra.
A Szentírás azonban bonyolítja a képletet. A Biblia szerint ugyanis Isten kiválasztott magának egy népet, a zsidóságot – de mindezt azért tette, hogy rajta keresztül az egész emberiségnek fedje fel magát. Isten fia tehát az egész világra kiterjesztette illetékességi területét; ebbe ugyanakkor belefért, hogy egy adott történelmi térben és időben különös hangsúllyal fejezze ki a népéhez való ragaszkodását. Történt, hogy Jézus egy alkalommal Jeruzsálem felé közeledett. "Amikor közelebb érve megpillantotta a várost, megsiratta. »Bárcsak te is felismernéd – mondta – legalább ezen a napon, ami békességedre volna. De el van rejtve szemed elől. Jönnek napok, amikor sánccal vesz körül ellenséged, bekerít és mindenfelől ostromol.«" – írja Lukács evangélista.
A kérdést tehát nem lehet vagy-vagy alapon elintézni; életszerűbb, ha gondolkodásunkat a "nemcsak, hanem… is" képlethez igazítjuk. Amikor pedig annak jelentőségéről elmélkedünk, hogy Szent István élete végén Szűz Máriának ajánlotta fel Magyarországot, akkor a hitbéli megfontolások mellett érdemes figyelembe venni a külpolitikai körülményeket is. Az újszülött magyar állam függetlensége szempontjából különös jelentőséggel bírt, hogy első királyunk nem a német-római császárnak és – Szent Péteren keresztül – nem is a pápának, hanem Jézus anyjának oltalmába ajánlotta a nemzetet. Paradox módon tehát amikor Máriát a Magyarok Nagyasszonyaként ünnepeljük, és a néki való felajánlásból eredeztetjük népünk és a kereszténység ősi kapcsolatát, a pápai fennhatóság kikerülésének szándékára is emlékezünk.
És már csak egy kérdés maradt: miként tekintsünk az ősmagyar vallást a 21. században felfedezők buzgalmára? Nos, alighanem rájuk is áll a gyümölcseiről ismerszik meg a fa igazsága. Ha valaki a korabeli hitvilág mai megélése által jobb ember lesz, annak, tűnjék bár mégoly anakronisztikusnak is a vallásgyakorlata, csak örülni lehet. De joggal húzhatjuk fel a szemöldökünket, ha csak valamiféle kisebbrendűségi érzésből táplálkozó nemzeti frusztráltság megnyilvánulásáról van szó, adott esetben agresszív módon. Nem győzünk ugyanis egyetérteni Tamási Áronnal, aki arra figyelmeztette honfitársait: "Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan." 
Szőnyi Szilárd, A Heti Válasz felelős szerkesztője, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének tagja
(Forrás: Magyar Hírlap, 2008. augusztus 16.)
Csatlakozz!
