„És a végén mindenki összeáll egy képpé…”

(Kispál és a Borz)

Egész életünket, személyünket nemcsak bizonyos behatárolható tényezők alakítják, a hatás-ellenhatás érvényesül, hanem egész lényünk azokból a darabkákból tevődik össze, amikké válhattunk volna. Azaz egy asztalos nemcsak asztalos, aki hivatásszerűen készít bútorokat, hanem valójában élete elszalasztott lehetőségeinek összessége. Lehetett volna bankigazgató, ha többet tanult volna általános iskolában, lehetett volna focista, ha egy meccs alkalmával nem megy szét a térde. Talán az egyetem is összejött volna, ha egy borgőzös estén nem történik meg a visszafordíthatatlan azzal a lánnyal.

Az ember élete ilyen darabkákból áll, a tied is, az enyém is. Millió be nem teljesült vágy, kívánság, elszalasztott lehetőség furcsa halmaza az életünk. Naponta szembesülünk ebből fakadó korlátainkkal, és ettől nem vagyunk túl boldogok, mondhatni ettől vagyunk boldogtalanok.

Azonban nem vagyunk örökös melankóliára kárhoztatva, vagy az önmegvalósítás hajszájába kényszerítve, kergetve megvalósíthatatlan álmokat. Isten szeretetét leginkább ebben a részlegességünkben, „be nem teljesültségünkben” élhetjük át. Isten szeretete nem együtt érző szeretet, mely együtt kesereg velünk részleges voltunk felett, nem kioktató szeretet, mely megmondja, hogy mit és hogyan kellett volna tenni. Isten szeretete az újjá formáló szeretet. Ezek az apró darabkák, amikből állok, nem egy kirakójáték darabjai, amiket csak össze kell illeszteni megfelelő módon, hanem apró, színes üvegdarabkák, amik ezernyi helyről kerültek össze és képtelenség egy egész, harmonikus képet kirakni belőlük. Isten szeretete ezeket a darabkákat kiegészíti, összeragasztja és valami újat, valami csodálatosat alkot belőle, ami én vagyok. Nem vagyok többé részleges, egész vagyok. Nem vagyok többé megvalósítatlan vágyak halmaza, Isten szeretetének tárgya vagyok. Nem az vagyok, aki lehettem volna, hanem akivé Isten formált. Ami ebben a legcsodálatosabb, hogy a be nem teljesült vágyak, az el nem ért célok elhalványulnak és eltűnnek az új célom fényében. Mert Istentől új célt kapok: a szeretet vágyát, lehetőségét, célját, hogy úgy szeressem őt, ahogy ő engem, és ugyanígy szeressek másokat. És végül megértem, miért nem kell siratnom önmagam, megértem, miért ez az egyetlen járható út. Megértem, hogy eddigi életutam nem hatások és ellenhatások következménye, nem lineáris vonal a születéstől a mai napon keresztül a halálig, hanem kanyargós ösvény, be nem teljesült vágyak, célok útvesztőiben, ahol mégis Isten vezet lassan, türelmesen önmaga felé.

Megértem, hogyan állok össze, hogyan áll össze az egész életem egy képpé, hogyan áll össze végül minden és mindenki egy képpé…