Vallásos Ábrándozók

Szjaki gyorsabb volt. Lelőtte ma esti témámat. Nem baj, a jó zene fertőz. Azért folytatnám/befejezném.

Maszkura és a tücsökraj

A 2007-es marosvásárhelyi Félsziget Fesztivál területére nézve második színpadjához keveredtem egyik délután. Maszkura és a Tücsökraj - olvastam a műsorfüzetben, és még pár tölteléksort, ami felkeltette az érdeklődésemet. Intuíció alapján mentem (zenében általában 90% megérzési sikerrel rendelkezem...), láttatlanba - és hallatlan jó zenét találtam.

És maradtam... Fesztiválforgatagos dobhártyavisszhangom ilyen gyorsan még nem állt le soha. Valami játékos, könnyed jazz szólt, elsőre is jó énekkel, szöveggel. Visszaemlékezve: az első gondolat a görcsnélküli zenélés, észrevétlenül, de érzékelhetően használt tudás, csomagolásmentes hangok. Nem magáért való muzsika, a közönségnek szólt, adni képes emberek tették elénk, amit tudnak (eleget). Zenészek hangszerekkel, allűrök nélküli kommunikáció (igen, az, még van ilyen!), és egy énekes elölálló, megbújva egy tangóharmónika mögött.

Maszkura nemrappes oldalát hallottam ott, akkor. Ha volt is hiphop, már nem emlékszem. Később hallottam a műfajban járatosabb testvéremtől, hogy a Háborgató Maszkura név ismerősen cseng a honi under-hiphop közösségben. Több oldali tehetség - nem meggyógyulni. Előre is köszönjük.

Tehát, ami megmaradt, az a bensőséges, százszázalék-koncentrálós zenehallgatás, és ennek az élménye (ami egy fesztiválon valljuk be, nem rossz...). Meg néhány fotó, amit ott készítettem. És most sikerült gépem zenegyűjteményébe szereznem egy albumot. Még mindig jó, legyen akár kreatív szódarálós hangfüzér, vagy kisterületen-füsthömpölygős búbahajló refrén. És minden úgy, hogy jó muzsika hordja a hátán a szót. Mégegyszer, köszi...

Egy kis YouTube bizonyíték:

És egy nagyon jó szám a Ludditák "Tizenegyes" című albumáról (szintén remek zenék!!!), itt Maszkura vendég, címe 88.8

Kávéőrült vagyok. Presszó minden mennyiségben, és az ünnepnapokon igazi arabica kardamonnal fűszerezve, törökösen főzve. Ezért is fogott meg az alábbi írás, amelynek témája egy kávésnak szívfájdalom, de beszélni kell róla.

Dob utca, reggel nyolc, rondán bedagadt szem, koffeinszintcsökkent állapot, vérnyomás száz per ötven. Kis kávézó, olyan, amely azonnal reggeli törzshellyé válik, ahogy belép az ember, mert minden a helyén van azon a hat négyzetméteren; Párizsban vannak ilyen presso piccolinók meg Sienában és Firenzében, arra jók, hogy a lehető leggyönyörűbben kezdődjék a reggel, kávéünneppel, amely konkrétan istentisztelet – vagy, ateistáknak, akik idióták: szertartás – a friss croissant-ok és a normandiai típusú almatorta hajnali illatában.

Elvitelre? – kérdezi a hölgy a pult mögött, és nem érti, hogy mit nem lehet ezen érteni; de hát mégis, mit vinnék el? Komolyan, egy percre sem merül fel, hogy a kávét, bár egyszer volt egy teljesen jó fej lány az 1-es villamoson, aki hatalmas pöttyös bögrével a kezében szállt fel reggel kilenc tájt, és ott, a középső ajtó előtti egyes ülésen itta ki a forró tejeskávéját, míg átért a villamos a hídon, de az inkább performance volt, olyasmi, amit az ember előszeretettel csinál tizenhat és huszonegy éves kora között, hogy ő maga érdekes legyen, az élet meg szebb; és ami azt illeti, művésznek azt hívják, aki ezt nem bírja abbahagyni.
Aztán derengeni kezd, hogy szaporodik a belvárosban, mint az idegen anyag, a következő felirat: Coffe to go. Nem nyelvvédünk, mert tudomásul vettük a 21. századot, a nyelv meg majd megvédi magát, mint mindig, és egyébként is ez egy annyira eszement angol szószerkezet, hogy nem is lehetne lefordítani, de az bizonyos, hogy annyit jelent: papírpohárban magaddal vihető kávé. Ami a kávéházak egykori fővárosában olyasmi, mint a gyorsétkezde Krúdy Óbudáján: nonszensz gusztustalanság és okádmány. A Hülye Sietés Szellemének újabb próbálkozása a létrontásra.

Aki nem tud nyugodtan, ülve enni és nyugodtan, ülve vagy legfeljebb asztalnak, bárpultnak támaszkodva kávézni, aki nem ad magának erre naponta ebédkor fél órát, reggel, kávénál tíz-tizenöt percet, az épp a lassú szétesés nemes művészetét gyakorolja, végeredménye és egyben jutalma a teljes senkiség lesz, az örökké hajszolt időben való felmorzsolódás, anélkül, hogy felfogta volna, hogy él. Ráadásul ilyen erővel bekapkodhatna reggel koffeintablettát is, az még gyorsabb, mint a kávé to go.

Úgyhogy nem, nem elvitelre.
A capuccinóról meg annyit, hogy legközelebb, ha lehet, kevesebb tejjel a tejhab alatt, és több lélekkel. Ha lassan megy, megvárom.

"Hagyjátok, hogy együtt nőjön mind a kettő az aratásig, és az aratás idején azt mondom majd az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, és kössétek kévékbe, hogy megégessétek; a búzát pedig takarítsátok az én csűrömbe." Máté 13,30

Egyszer volt egy ember, aki a földjébe jó magot vetett. Amikor az emberek aludtak, eljött az ellensége, konkolyt szórt a búza közé, aztán elment. A vetés kikelt, felnőtt, és amikor kalászba szökött, meglátszott a búza között a konkoly is. Akkor a szolgák elmentek a gazdához, és megkérdezték: uram, nem tiszta magot vetettél a földedbe? honnan van hát benne a konkoly? Emberünk így válaszolt: az ellenség műve az. A szolgák megkérdezték: akarod, hogy elmenjünk, és kigyomláljuk? Ő azt válaszolta: nem, mert amikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok. Hagyjátok, hogy együtt nőjön a búzával a konkoly az aratásig, akkor majd szólok az aratóknak: a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévékbe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek be a csűrömbe.

Jézus szívesen és gyakran tanított példázatokkal. Ezzel a pedagógiai módszerrel az volt a célja, hogy illusztráljon és/vagy bizonyítson, így világosítsa, értesse meg tanítványaival Isten igéjét, igazságát. "Megnyitom az én számat példázatokra, és kitárom, amik e világ alapítása óta rejtve valának." (Mt. 13,35) A példázat a természetből vagy az embervilágból vett analógia, amely rávilágít a látható kép(sorozat) és a nem látható szellemi igazság – Isten világa – kapcsolatára, egymáshoz tartozására.

Ezt a tanítási módszert jól tükrözi, ahogy Jézus megmagyarázza tanítványainak a szántóföld konkolyáról szóló példázatát. Eszerint aki a jó magot veti, az az Emberfia, azaz ő maga, a szántóföld a világ, a jó mag az Isten országának fiai, a konkoly pedig a gonosz fiai. Az ellenség, aki a konkolyt a búza közé hinti, az ördög, az aratás a világ vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik, és tűzben elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, akik összegyűjtenek minden botránkozást okozót és gonosztevőt, és tüzes kemencébe vetik őket: ott sírás és fogcsikorgatás lesz. Az igazak pedig fénylenek majd Atyjuk országában, mint a nap.

Jézus (a Máté írása szerint való evangéliumban) hét példázattal mutatta be tanítványainak a mennyek országát, a konkolyról szóló ezek sorában a második. Tanítása, tanulsága kétezer év múltán is időszerű és megfontolandó: hívőnek, hitetlennek egyaránt. Jézus azt tanítja, hogy ezen a világon együtt élnek a jó és a rossz emberek, és Isten itt és most nem kívánja megbüntetni és eltüntetni a rosszakat. Ennek kettős jelentése és üzenete van. Az első az, hogy ezen a földön, a mi korunkban és társadalmunkban is együtt kell élniük, elválaszthatatlanul összekeveredve jó és rossz, igaz és gaz embereknek. A földi élet nem a (vég)ítélet, hanem a küzdelem, a megpróbáltatás, a jobbá vagy rosszabbá válás, vagyis – végső, transzcendens értelmét tekintve – az isteni szeretet, kegyelem és megváltás elfogadásának vagy elvetésének színtere és (üdv)történeti időszaka. Jézus megváltói küldetésének az a célja, hogy minden egyes ember üdvözüljön: jók és gonoszok egyaránt. Ahogy az evangéliumok evangéliumában mondja Jézus Nikodémusnak: "Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa." (Jn. 3,16-17) (Jézus neve azt jelenti: Isten megment, megszabadít.)

Ebből következik, hogy e világon a jóknak együtt kell élniük a rosszakkal, mert Isten "felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak". (Mt. 5,45) Jellemző azonban az önző és önhitt emberi természetre, amely maga akar ítélkezni embertársai fölött, hogy például amikor a Jeruzsálembe tartó Jézusnak nem adnak szállást egy szamaritánus faluban, három legközelebbi tanítványa közül ketten, Jakab és János bosszút akarnak állni a (zsidók által egyébként sem szívlelt) szamaritánusokon. Jézus nyíltan megdorgálja őket, mert ő nem azért jött, hogy elpusztítsa az emberek lelkét, hanem hogy megmentse. A farizeusokat pedig felvilágosítja, hogy ő azért van együtt a vámszedőkkel és bűnösökkel, mert nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek, ezért: "nem az igazakat hívogatni jöttem, hanem a bűnösöket a megtérésre". (Mt. 9,12-13) A bűnösök megtérésére tényleg sok tanulságos példát találunk az evangéliumokban, ezért is érdemes gyakran forgatni a Szentírást.

A konkolyról szóló jézusi példázat második üzenete legalább ilyen fontos: bár ezen a földön együtt élnek a jók és a gonoszok, és egyaránt esélyük van a megváltásra, az üdvözülésre, a végítélet külön fogja választani őket. Az, hogy itt és most a bűnt nem feltétlenül követi bűnhődés, hogy vannak országok és korszakok, ahol és amikor úgy látszik, a gonoszok bármit megtehetnek minden következmény nélkül, a jók pedig igazságtalanul szenvednek, nem jelenti azt, hogy ez mindig így lesz. Még tart az isteni kegyelem és türelem megszabott ideje, de Jézus sokszor figyelmezteti tanítványait, hogy bármikor visszatérhet. Második, dicsőséges eljövetelének, e világ végének a napját és óráját azonban senki nem tudja, egyedül az Isten. (Mt. 24,36) Akkor a jók és a rosszak, a megtért és a megátalkodott bűnösök sorsa elválik egymástól, s mindenki azt kapja, amit érdemel: üdvösséget, örök életet vagy kárhozatot, örök halált.

Szombat esti hallgatnivaló TŐLÜK. Tessék utánanézni, meghallgatni, emésztgetni, reagálni.

Manapság rengeteg környezetvédős emillel bombáznak ismerős és ismeretlen emberkék. Rám is átragadt a lelkesedés és a karosszékből elérhető energiatakarékosság jegyében ajánlom EZT a böngészőt, ami jóval kevesebb energiát fogyaszt, mint hasonló társa.

Kezd nagyon rámülni a rosszidő. Gondolom, ti is így vagytok ezzel. Weöres Sándort hívom segítségül, hogy némi fényt juttasson ebbe a borongásba, s legyen min merengeni egy bögre forró tea/pohár bor mellett.

(Aki megfejti, mely műből az idézet, annak értékes gratulációkat juttatunk el!)

Tíz lépcső

Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.

Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.

Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.

Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.

Pazarold el izmaid - az erő legyél te magad.

Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.

Űzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.

Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad.

Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.

Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.

Az intenet bugyraiba alámerülve előkerülnek furcsa, számomra pozitívan értékelhetetlen képek, amik azt erősítik meg bennem, hogy mi, keresztyének nagggyon igénytelenek, stílustalanok, már-már röhejesek vagyunk. Mit üzenünk az alábbi szörnyüségekkel?

Kedves Blogunkat Olvasó Netlakók!

Egyre ritkábban írunk bejegyzéseket. Ez van. Mentegethetném magamat/magunkat, de nem teszem, mert nincs miért. A mi sarunk, ha nincs ihletünk, témánk vagy éppen időnk.

Ti, drága Olvasók, akik eddig kitartottak, és az elmúlt napokban is el-ellátogattatok oldalunkra, most jutalomból meghallgathatjátok az alábbi muzsikát.

Gimis koromban még csak "sétálómagnó" volt, de ez is igazi élvezetet nyújtott a befordulós napokon, mikor egyedül sétáltam magányos utcákon és bömböltettem az aktuális melankólikus dallamokat. Fél centire a dobhártyámtól üvöltött a zene, és így volt jó.

Néhány napja a fővárosban jártam, és néhány perc után furcsán kezdtem érezni magam a BKV adott járatán. Körülöttem a legtöbb ember fülében az apró kis elektromágnest rejtő, puhán párnázott vagy rugalmas műanyaggal bevont eszköz. Ki hangosabban, ki halkabban, de a többség zenét hallgat. Elsőre furcsa divatnak, vagy inkább mozgalomnak tűnt, de aztán lassan kezdtem eszmélni. Ha zenét hallgató emberre néztem, az arca arról árulkodott, hogy nincs jelen, nincs ott, ahol a teste éppen van. A zene messzire repítette. Csak a megálló közeledése váltott ki benne reakciót. Leszámítva a fülre gyakorolt káros hatásait, érthető ez az utazási mód. Idegen emberekkel összepréselődve, akik, ha egymásra is néznek, kifejezéstelen arcukat elfordítják, nehogy mélyen a szemébe kelljen nézni a másiknak, még csak véletlenül se fürkésszen engem. Itthon megszoktam, hogy nyílt tekintettel megyek végig az utcán, keresem az ismerős arcokat, köszönök, rájuk mosolygok, és ők visszamosolyognak. Néha megállunk, váltunk egy-két szót, aztán megyünk tovább a dolgunkra. Bár néhány évig a "bűnös városban" laktam, mégis újra megdöbbentett ez az álarcot viselő közlekedés, utcán járkálás, ezek az érzelemmentes burkok, amiket az emberek magukra öltenek. A zene legalább oldja a belső feszültséget, érzéketlenné tesz, elvisz messzi tájakra arra a tizenöt percre, míg többedmagaddal dülöngélsz a gáz-fék játék szabálytalan ritmusára. Mégis jobban tetszene egy idealizált közlekedés az idealizált társadalomban, ahol köszönünk az idegennek is, átadjuk egymásnak a helyünket, és nem zavar a másik ember közelsége. De addig rezzenéstelen arccal préselődünk.

Jó fél évvel ezelőtt írtam utoljára az isteni nedűről. Azóta néhány újabb fajtával ismerkedhettem meg, s szeptember lévén, mikor nyakunkon a szüret, illendő ismét a szőlőből nyert népszerű italra fordítani vigyázó tekintetünk.

Nemrég a Somlón jártam, de ezt az élményemet egy következő bejegyzésre tartogatom. Most egy rövid rajna-pfalzi tanulmányút keretében megejtett borkóstolásról regélek. A tanulmányúton az ottani egyház ifjúsági munkájába nyertünk betekintést és vendéglátóink a sok porgramba beleszorítottak egy rövid kirándulást Meisenheimbe is. A háború elkerülte, ezért egészen a XIV-XVI. századig repülünk vissz az időbe, mikor az utcáin sétálutnk. Igazi ékszerdoboz ez a kisváros. Itt hívtak meg bennünket egy borkóstolóval egybekötött vacsorára. A neves teológus, Barth nevét viseli a borász, aki családjáról nevezte el éttermét. Mivel ő az egyetlen borász a környéken (habár azon a vidéken, főleg a Rajna mentén van Németország talán leghíresebb és legrégibb borvidéke), monopolhelyzetben van, de a borai arról beszéltek, hogy a minőség ezzel együtt kiemelkedő. Érdekes volt megfigyelni ezt az embert. Egész stílusában felfedezhető volt a német precizitás, maximumra törekvés, de valami furcsa és megmagyarázhatatlan derű lengte körül. A szemében, mosolyában, gesztusaiban nem a tartozkodó, totálisan kontrollált német viselkedés volt meghatározó, hanem barátságosság, a borát szerető és arra büszke ember határozottsága és nyitottsága.

Lévén a Rajna vidéke, az olaszrizling volt a vacsora domináns bora, de ebből a fajtából a hazait jobban szeretem. Egy bor fogott meg igazán, ami hazai borász körökben ismert, de a nagyközönség ritkán találkozik vele. Ez az Auxerrois. Burgundiából származó bor, az ottani grófságról kapta a nevét. Különleges ízével egyből megfogott. Elsőre egy kicsit a rizlinghez hasonló az illata, az utóíze pedig halványan a mézre emlékeztet, de mindemellett számos gyümölcs is eszembe jutott az első korty után. Ez az ízhatás azonban nem markáns, inkább lágy, visszafogott. Nem édes bor, de megtévesztő, elsőre mindenki édes bornak gondolta. Több fajtát is kostoltunk, de szinte mindenkinek ez nyerte el a tetszését. (Érdemes felvenii velük a kapcsolatot és rendelni néhány palackkal, megéri.)

Az ételek teljesen illettek a borokhoz, és a vacsora utáni utolsó fajta kostolgatása közben Hamvas Béla szelleme megjelent a háttérben, a kandalló mellett és szelíden mosolygott felénk...