Vallásos Ábrándozók

Ma azokra emlékezünk, akik 159 évvel ezelőtt meghaltak nemzetünk szabadságáért. Ne feledjük azokat az elveket, amiket ők magukénak vallottak.

Tegnap hazaugrottam, hogy a már évtizedek óta megszokott szüreti felvonulást megnézzem, aztán a néptáncosaink fellépése után egy pincében borozgassunk, beszélgessünk.

Színes volt a felvonulás, a szüreti ünnepség kavalkádja, a rengeteg kirakodós, portékáját szívesen kínáló kézműves. Voltak görögök, lengyelek, csehek, magyarok. Felvonultak rezesbandák, hagyományörzők, táncosok,még a lomis cigányok is feldíszítették a lovaskocsijukat, és boldogan integettek a tömegnek, a sort pedig egy táncoló cigányasszony zárta.

A táncosok bemutatója után egy csendes pincébe húzódtunk az óriási tömeg elől. Mór két híres borából (királyleányka, chardonnay) álló cuveé-t iszogatva megfogalmazódott a társaságban, hogy az igazi tarkaság itt és most valósult meg, nem Budapesten. Mert mindenki együtt tudott ünnepelni, a kisebségiek is, más nemzetek fiai is. És senkit nem zavart sem az árpádsáv, sem a koronás címer, sem a szlovák zászló, sem a német nemzetiségi táncbemutató, sem a Kormorán koncert, sem Hobo, sem Fábry, sem a szlovén fúvószenekar. Ez az igazi magyar tarka. Amikor nem erőlködünk valamin, hanem együtt ünneplünk, és lassan elmosódnak azok a határok, amik elválasztanak egymástól.

Feltettem az alábbi kis szösszenetet, aztán levettem, mert nem találtam jónak, aztán meg felhívtak, hogy miért vettem le, jó volt. Ennyi mozgalmas előzmény után, tessék:

            Három közhely, melyeket ismerünk, használunk, sőt már annyit használtuk, hogy ki sem kell mondanunk a megfelelő pillanatban, mert mindenki erre gondol. De mégis újra és újra rádöbbenek, hogy valami nagyon hiányzik valami miatt. Nem tudom megfogalmazni, csak közhelyeket tudok segítségül hívni. Nem tudom megfogalmazni, mert annyira mély és egzisztenciális félelem és szomorúság vesz erőt rajtam, amikor érzem ezt a hiányt. Teszem a dolgom, hasznosnak érzem magam, aztán egy pillanat és minden értelmetlennek tűnik, és újra kell fogalmaznom, mit miért teszek, újra kell értelmeznem az életem. És mindig keresek valami biztosat, ami teljesen betölt, hogy többé már nem kell keressek, mert nem érzem a hiányt.

            Keresztyén ember nem érezhet ilyet, mert meg van váltva. Újabb közhely, amitől feláll a szőr a hátamon. A keresztyén ember megváltottsága szerintem, nem azt jelenti, hogy a bölcsek köve az övé, hanem tudja, hogy kinek a kezébe tette le az életét. De attól még tele van kérdésekkel, kételyekkel, félelmekkel.

            Információs társadalomban élünk. Igen, már megint egy közhely. De ez a közhely agyonnyom, és igazán ez tesz bizonytalanná, kétkedővé, ezért hiányzik valami. A rengeteg információ, ami körülvesz, naponta bombáz, a rengeteg impulzus, ami lassan eltompítja az érzékeimet és a lelkemet. Keresi a szívem mindezekre Isten válaszát, ha Istennek egyáltalán van válasza az információs társadalomban fejét ide-oda kapkodó, a mennybe vezető utat kereső embernek.

            Úgy érzem, Isten néma. Néma, mert már mindent elmondott, és csak akkor szól, ha valami fontosat akar mondani. És csak annak, akinek van füle a hallásra. Akinek keres a szíve, akinek sokat, nagyon sokat keres a szíve, aki nem elégszik meg fél- és áligazságokkal.

A közhelyek szerintem sokszor valami fontosat fogalmaznak meg, csak annyit használtuk őket, hogy kiüresedtek... de azért még van értelmük, ha veszem a fáradtságot és értelmezni kezdem. A keresés pedig... nos maradjunk annyiban, hogy tart, bár most épp egy derűsebb időszak következik :)

A félreértések elkerülése végett: ezen írással nem a "Tarka Magyar"-ra, hanem az ország állapotára - benne az én személyes életemre - szeretnék reagálni! A "Tarka Magyar" az ötletet adta.

Kedves Olvasók!

Ma Magyarországon rengeteg ember van, akit nem képvisel senki, akinek az érdekeit senki sem védi, csupán hasznot húznak a munkájából, energiájából, életéből. Nevezzük ezt a kategóriát szürke magyarnak. Szürke, mert nem szerepel címoldalon sehol, nincsenek extrém vágyai, tervei, nem szónokol az utcán, nem hajtogatja napjában ezerszer, hogy pl.: "Antiszemita!" vagy "Zsidóbérenc!" esetleg "Fehér Magyarországot!" sem azt, hogy "XY. határolódjon el". A szürke magyar nem burogat kukákat, nem gyújtogat rendőrautót. A szürke magyar nem bántja a megvert falusi óvónőt azzal, hogy biztos megérdemelte a verést, mert rasszista. A szürke magyar nem vonul együtt a melegekkel, de nem is bántja őket. A szürke magyar nem dönti be a tőzsdét felelőtlen haszonlesésével, nem töri be a McDonalds ablakait, nem telefonál be bombával fenyegetőzve sehova. A szürke magyarok nevükkel ellentétben színes társaságot alkotnak - nemzetiségben, vallásban, gondolkodásban - viszont ebből nem akarnak hasznot húzni, és nem mentegetik ezzel hibáikat és bűneiket.

A szürke magyar már csak keserűen mosolyog akkor, amikor a miniszterelnök kilép a porondra, mond egy viccet, aztán hasraesik és tapsol neki a pártja. Rendkívül ideges lesz, amikor a nagyobbik ellenzéki párt folyamatosan óriási válságról és tettvágyról beszél, aztán nyáron elmegy szabadságra. A szürke magyar nem ismer olyant, hogy SzDSz - de ez fordítva is igaz. Egyúttal elfelejtette azt a pártot, ami valamikor MDF volt. A szürke magyar jókat röhög Thürmeréken, a Jobbikra meg csak legyint.

Szürke magyar rengeteg él Budapesten, de a vidéki városok és falvak is tele vannak velük - erről sokan elfelejtkeznek. Dolgoznak, mert sokat bírnak és akarnak dolgozni, és boldogulni akarnak. Keresi a közösségeket, de nehéz, mert manapság nehéz igazi közösséget találni. A szürke magyar taníttatni szeretné a gyerekeit, szeretné, ha a gyerekek tanárai nem lennének folyamatos bizonytalanságban, szeretné, ha orvoshoz vagy kórházba megy, legyen orvos, aki meggyógyítja (akár még fizet is egy keveset...), nem akar meghalni azért, mert nem ér oda a mentő idejében. A szürke magyarnak elege van abból hogy a média bolondnak nézi, elege van abból, hogy azt a kis szabadidejét, amilye van, nem tudja kitölteni rendes programokkal. A szürke magyar nem akar belerokkanni abba, hogy ki kell fizetnie a fűtésszámlát. A szürke magyar nem hülye, és felelősségre akarja vonni azokat, akik ebben az országban völgyhidat építenek oda, ahol nincs hegy, és alagutat fúrnak oda, ahol csupán dombok vannak. A szürke magyart nem érdekli már régen a négyes metró, de el akar jutni A-ból B-be, és tiszta vonatokat és buszokat akar. A szürke magyar élhető falvakat, városokat, élhető országot szeretne, és akár tesz is érte - amint ezt már annyiszor bizonyította.

A szürke magyar sok mindent kibír, ő volt aki kihúzta az országot a bajból már olyan sokszor - a hűségével, kitartásával, munkabírásával, bár a hasznot mindig mások fölözték le. A szürke magyarnak elege van abból, hogy semmibe veszik, hogy kisemmizik, és tönkreteszik az élőhelyét. Hogy marhának nézik.

Én egy vagyok a sok közül.

Ki csatlakozik? Az jelezze a kommentekben...

{Alábbiakban egy abszurd, kitalált történet illusztráció céljából}

Tegyük fel, van a környezetemben egy különös család. A férj református, a gyülekezetünk tagja, akinek van egy buddhista felesége. Az ő nővére egy amerikából ideszakadt indiából származó newage gurut követ. A nővér férje hithű muszlim. Visszatérve a kálomista férjhez, az ő tesvére mondjuk katolikus. Namármost, mindenki ragaszkodik a hitéhez, mindenki közösségének aktív tagja. Sokszínű vallási életük és az abból fakadó életmódbeli és kulturális különbségek lehetetlenné tette az eddigi békés közös életet.

Most azonban történt valami. Mondjuk legyen egy messzire ható jogi eset, ahol közösen kell kiállniuk. Össze kell fogni, meg is állapodnak, végre egyszer békességben - kérve a spirituális vezetőket (gurut, imámot, buddhista szerzetest, plébánost, és engem, a református lelkészt), hogy csendben - a vallási egyetnemértés ellenére, a békesség érdekében - álljunk melléjük, legfőképpen azzal, hogy nem szólunk, nem ütjük bele az orrunkat a dologba.

Majd, közel az eseményhez, felhívom a helyi lapokat. Hogy tessék, nézzenek rám, én ilyen fajin lelkész vagyok ám, még egy ilyen család mellé is kiállok, és segítek azzal, hogy ki merek állni, és felszólítom a többi vallási vezetőt, ugyanmár tegyék azt, amit én, ez a család érdeke! Én vagyok a jó példa, kövessenek az elmaradott kollégák engem!

Milyen lennék? Felrúgnék egy megállapodást pofátlanul. Önző volnék, joggal vetne meg mindenki a családból. Egyszerűen szemétség lenne, tisztességtelen mindenkivel szemben. Egyetértünk, nem? Nem méltó egy lelkészhez... Mondjak le!

Na valami ilyesmi történt a "Tarka Magyar" esetében, amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök kinyitotta a száját (bár remélem soha nem leszek annyira rossz lelkész, mint amilyen rossz és alkalmatlan miniszterelnök ő). Nem méltó - de nem is folytatom, nem érdemes! Az pedig külön pikáns dolog, ahogy az egyébként a baloldalhoz közelebb álló civil szervezetek könyörögnek, hogy a bal(?)oldal vezére lesz szíves nem eljönni...

{Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége immáron 4 éve egyáltalán nem kitalált történet, bár abszurd!}

Későbbi betoldás: reakciós poszt itt és itt - már az esemény után...

Régóta beszélik az amerikai vízummentességünket, de nem mind arany, ami fénylik. Egy vélemény alább:

Az, hogy most köttetett valamiféle megállapodás, amit fényes külsőségek között írtak alá, nem jelent semmit.

Természetesen az amerikai–magyar bűnmegelőzési egyezményről beszélek, ami – állítólag – a vízummentesség előszobája.

Csakhogy ez a vízummentesség a gyakorlatban semmit sem jelent. Ugyanis – jó, ha tudjuk! – a vízummentesen kiutazó vándort az Egyesült Államok repterein üldögélő Immigration Officer ezután is minden indoklás nélkül visszafordíthatja majd a határról, és kitoloncolhatják az országból anélkül, hogy beengedték volna, s anélkül, hogy erre bármilyen okot szolgáltattak volna. Volt már szerencsém látni is ilyen eljárást, s volt szerencsém meghallgatni nem egy ilyen történetet… Nos, maradjunk annyiban, hogy ami az Egyesült Államok határán történik nap mint nap ez ügyben, abba Brezsnyev Szovjetuniója belepirult volna.
Másrészt igazán jókor jött ez a vízummentességi ígéret abból a szempontból is, hogy a magyar lakosság nagyjából kilencven százaléka Ózdra sem tud elutazni, nemhogy Amerikába. A maradék tíz százalék pedig – hogy ne legyek farizeus, mindjárt hozzá is teszem: velem együtt! – eddig sem akadt fenn a vízumkérésnél. (Az is megér ám egy misét, hogy miképpen viselkedik az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége a vízumkérelmezőkkel, miképpen az sem érdektelen történet, hogy miképpen tarthat lezárva egy egész utcát a Magyar Köztársaság területén Amerika – de erről talán majd máskor.)
Szóval itt a vízummentesség ígérete, s ez annyit jelent, hogy ezentúl ugyanazok fognak Amerikába utazni, akik eddig is utaztak. Semmi többet. De – mondom még egyszer – még egyáltalán nem biztos, hogy ebből az ígéretből lesz valami.

De tudják mit? Kívánom, hogy legyen. S őszintén kívánom, hogy magyarok tíz- és százezrei rohanják meg Amerikát. Magyarok tíz- és százezrei tapasztalják meg, mivé lett a szabadság hazája. Érezzék a bőrükön, milyen az, amikor ujjlenyomatot vesznek tőlük, belefényképeznek a képükbe, gyakorlatilag rabosítják őket, s adataikat minden indok nélkül bármeddig tárolhatják és használhatják a… a nem tudom kik. Illetve tudom, tudjuk, csak…

Az egészről egy történet jut eszembe. Nem is történet, hanem egy valóságos eset. Amikor a mesebeli királyfi legyőzte a hétfejű sárkányt.

Történt, hogy amikor Amerika bevezette ezt az ujjlenyomatvevő képtelenséget (ezt Brezsnyevék nem merték volna!), akkor ugyanezt bevezette Brazília is, de természetesen kizárólag amerikai állampolgárokkal szemben. S mentek a jó dagi amerikaiak a riói tengerpartra ázni, és a reptéren a brazil határőrök levették mind a tíz ujjuk lenyomatát. De nem ám digitálisan, hanem hagyományosan, jóféle tintával. Ott álltak a dagi amcsik, mind a tíz ujjukról csöpögött a ténta, és nagyon fel voltak háborodva. És néztek olyan hülyén, amilyen hülyén csak egy amerikai tud nézni, és kérdezték, hogy hát ezt hogyan lehet megtenni ővelük. S a brazilok válaszolták: éppen úgy, ahogy ők megteszik másokkal.

Ebben a történetben a példa a jó.
S ha egyszer megérném, hogy mi, magyarok tudunk ennyire karakánok és klasszak lenni, akkor boldogan hajtanám fejem a megsemmisülés jeges párnájára.
De hát, mi most éppen kicsik merünk lenni.
És várjuk a vízummentességet. Betojva. Jó nekünk…

Bayer Zsolt

A kérdés némileg költői, némileg nekünkszegezett és válaszra vár. Az elmúlt napokban szinte a csapból is a tarkáskodás folyt, ami szombaton fog kicsúcsosodni egy békés felvonulásban, amire szépen rácsücsült hőn szeretett miniszterelnökünk, és van rá egy százasom, hogy néhány "szélsőjobbos" provokátor és magát szélsőjobbosnak valló agynélküli hústorony még dobálózni, verekedni is fog, hogy a "független" média ismét elmondhassa: ma Magyarországon FASIZMUS van! Értitek?! Én meg, mint jámbor állampolgár, aki "csak" szeretne nyugodtan élni ott, ahol elvileg a hazája van, ahol a nemzete él. Szeretné biztonságban tudni a jövőjét, szeretné, ha nem kellene azon szorongania, hogy a feleségét valaki fényes nappal bántalmazza az utcán, és megszületendő gyermekei ne az unokatestvérek használt játékaival játszanak hazsnált ruhákba jól felöltözve, mert fűtés már nincs.

Persze ez ellen tenni kell. De nem megyek ki az utcára, mert hiába csatlakoztak az összes pártok a tarka nyilatkozathoz, hiába mondják, hogy nem szabad kirekeszteni, erőszakoskodni, tojnak a fejünkre, és nem csinálnak semmit. Mert ha valaki kezében tarthatná az ország jövőjét, azok pont ők, akik inkább csak a markukat tartják.

Nem megyek ki az utcára, mert az, aki kirekeszt, aki gyűlölködik, aki zsigerből utál, az úgysem lesz ott. Szép, szép ez az egész, de ettől semmi sem fog változni. A tarkákat is bedarálja az aktuálpolitika.

Nem megyek ki, inkább itthon, azok körében, akik bíznak bennem, és ezért hallgatnak a szavamra, mondom el, hogy miért rossz a gyűlölködés és kirekesztés, és meg is mutatom nekik, mit jelent az elfogadás, a melléállás. Azt is elmondom nekik, hogy Jézus is elfogadta azokat, akik őt gyűlölték, DE nem értett velük egyet! Nem fogadta el az érveiket és nem mentette fel őket cselekedeteik alól. Imádkozott értük.

És én sem fogadom el az engem kirekesztők érveit. Nem fogadom el kaján vigyorukat, mikor azt hiszik egy balek vagyok, mert elfogadom vagy próbálom elfogadni őket, de ők magasról tesznek arra, hogy engem elfogadjanak.

Isten országa akkor épül köztünk, ha úgy szeretjük egymást, ahogy Jézus azt megmutatta. Önzetlenül, feltétel nélkül. Ebben benne van az elfogadás is. De nem humanizmusból, hanem keresztyénségből. Egy élhetőbb Magyarországért pedig szükséges az elfogadás kölcsönössége. E nélkül nem fog menni.

Félek, hogy a tarkáskodás a lényegről tereli el a figyelmet. Nem az a lényeg, hogy minden kisebbség képviseltesse magát ezen a rendezvényen, nem az a lényeg, hogy a többség tanuljon végre elfogadást. A lényeg az, hogy Isten mindenkit egy csodának teremtett meg. Ezt a csodát kell felfedeznem magamban és másokban. Ha erre képes vagyok, nem kirekesztő, hanem csodakereső leszek, és egy idő után talán meg is kérdezi valaki: miért csinálod ezt? És elmondhatom, mert érzem és tudom a bennem lévő csodát, érzem Isten ujjlenyomatát az életemen, érzem a közelségét. Azért teszem, hogy őt minél jobban érezzem az életemben.

És végül egy kis tisztázás: mi is az a magyar tarka? EZ.

Nem csak a gép számít. A szem is, a pillanat elkapása, annak a bizonyos pillanatnak az elfogása. Balogh Zoltán az egyik legjobb vadász...

Íme, néhány képe:

1. Zápor

2. Esőemberek II.

3. Zen-III.

4. Stég

5. PICT0022bw

6. Lágy alkony III.

7. Taxi Habana III.

8. Mamita Cohiba II.

9. Hív a zene

10. Az örök város XIV.

11. Esőemberek

Jelentem, kis számlálónk, amit húsvét után tettünk fel, a amai nap jelezte, átléptük az ötezer letöltést (persze jobb lett volna már az eleje óta számolni, de legyen szimbolikus a feltámadás...). Ötezer, lehet kevés egy nagyformátumú blognak, de nekünk nagy öröm, így, közeledve az első évfordulóhoz.

A lényeg, reméljük, minden fellépőnek jutott valami oldalunkról. Kaptuk, amink van, próbáljuk továbbadni, néhány hal és pár kenyér. Egykoron elég volt, sőt még maradt is tizenkét teli kosár...

A lényeg: mindenkinek köszönjük!

Két erdélyi diák animációsfilmje, ami rendkívül hasznos pl. medvejárta rengetegben kirándulva. Külön figyelmet érdemel a már-már ettenborói magasságokban kalandozó kísérőszöveg.

Nézzétek csak, nagyon jó!

Itt pedig egy beszélgetés az alkotókkal.