Régóta beszélik az amerikai vízummentességünket, de nem mind arany, ami fénylik. Egy vélemény alább:

Az, hogy most köttetett valamiféle megállapodás, amit fényes külsőségek között írtak alá, nem jelent semmit.

Természetesen az amerikai–magyar bűnmegelőzési egyezményről beszélek, ami – állítólag – a vízummentesség előszobája.

Csakhogy ez a vízummentesség a gyakorlatban semmit sem jelent. Ugyanis – jó, ha tudjuk! – a vízummentesen kiutazó vándort az Egyesült Államok repterein üldögélő Immigration Officer ezután is minden indoklás nélkül visszafordíthatja majd a határról, és kitoloncolhatják az országból anélkül, hogy beengedték volna, s anélkül, hogy erre bármilyen okot szolgáltattak volna. Volt már szerencsém látni is ilyen eljárást, s volt szerencsém meghallgatni nem egy ilyen történetet… Nos, maradjunk annyiban, hogy ami az Egyesült Államok határán történik nap mint nap ez ügyben, abba Brezsnyev Szovjetuniója belepirult volna.
Másrészt igazán jókor jött ez a vízummentességi ígéret abból a szempontból is, hogy a magyar lakosság nagyjából kilencven százaléka Ózdra sem tud elutazni, nemhogy Amerikába. A maradék tíz százalék pedig – hogy ne legyek farizeus, mindjárt hozzá is teszem: velem együtt! – eddig sem akadt fenn a vízumkérésnél. (Az is megér ám egy misét, hogy miképpen viselkedik az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége a vízumkérelmezőkkel, miképpen az sem érdektelen történet, hogy miképpen tarthat lezárva egy egész utcát a Magyar Köztársaság területén Amerika – de erről talán majd máskor.)
Szóval itt a vízummentesség ígérete, s ez annyit jelent, hogy ezentúl ugyanazok fognak Amerikába utazni, akik eddig is utaztak. Semmi többet. De – mondom még egyszer – még egyáltalán nem biztos, hogy ebből az ígéretből lesz valami.

De tudják mit? Kívánom, hogy legyen. S őszintén kívánom, hogy magyarok tíz- és százezrei rohanják meg Amerikát. Magyarok tíz- és százezrei tapasztalják meg, mivé lett a szabadság hazája. Érezzék a bőrükön, milyen az, amikor ujjlenyomatot vesznek tőlük, belefényképeznek a képükbe, gyakorlatilag rabosítják őket, s adataikat minden indok nélkül bármeddig tárolhatják és használhatják a… a nem tudom kik. Illetve tudom, tudjuk, csak…

Az egészről egy történet jut eszembe. Nem is történet, hanem egy valóságos eset. Amikor a mesebeli királyfi legyőzte a hétfejű sárkányt.

Történt, hogy amikor Amerika bevezette ezt az ujjlenyomatvevő képtelenséget (ezt Brezsnyevék nem merték volna!), akkor ugyanezt bevezette Brazília is, de természetesen kizárólag amerikai állampolgárokkal szemben. S mentek a jó dagi amerikaiak a riói tengerpartra ázni, és a reptéren a brazil határőrök levették mind a tíz ujjuk lenyomatát. De nem ám digitálisan, hanem hagyományosan, jóféle tintával. Ott álltak a dagi amcsik, mind a tíz ujjukról csöpögött a ténta, és nagyon fel voltak háborodva. És néztek olyan hülyén, amilyen hülyén csak egy amerikai tud nézni, és kérdezték, hogy hát ezt hogyan lehet megtenni ővelük. S a brazilok válaszolták: éppen úgy, ahogy ők megteszik másokkal.

Ebben a történetben a példa a jó.
S ha egyszer megérném, hogy mi, magyarok tudunk ennyire karakánok és klasszak lenni, akkor boldogan hajtanám fejem a megsemmisülés jeges párnájára.
De hát, mi most éppen kicsik merünk lenni.
És várjuk a vízummentességet. Betojva. Jó nekünk…

Bayer Zsolt