Gimis koromban még csak "sétálómagnó" volt, de ez is igazi élvezetet nyújtott a befordulós napokon, mikor egyedül sétáltam magányos utcákon és bömböltettem az aktuális melankólikus dallamokat. Fél centire a dobhártyámtól üvöltött a zene, és így volt jó.
Néhány napja a fővárosban jártam, és néhány perc után furcsán kezdtem érezni magam a BKV adott járatán. Körülöttem a legtöbb ember fülében az apró kis elektromágnest rejtő, puhán párnázott vagy rugalmas műanyaggal bevont eszköz. Ki hangosabban, ki halkabban, de a többség zenét hallgat. Elsőre furcsa divatnak, vagy inkább mozgalomnak tűnt, de aztán lassan kezdtem eszmélni. Ha zenét hallgató emberre néztem, az arca arról árulkodott, hogy nincs jelen, nincs ott, ahol a teste éppen van. A zene messzire repítette. Csak a megálló közeledése váltott ki benne reakciót. Leszámítva a fülre gyakorolt káros hatásait, érthető ez az utazási mód. Idegen emberekkel összepréselődve, akik, ha egymásra is néznek, kifejezéstelen arcukat elfordítják, nehogy mélyen a szemébe kelljen nézni a másiknak, még csak véletlenül se fürkésszen engem. Itthon megszoktam, hogy nyílt tekintettel megyek végig az utcán, keresem az ismerős arcokat, köszönök, rájuk mosolygok, és ők visszamosolyognak. Néha megállunk, váltunk egy-két szót, aztán megyünk tovább a dolgunkra. Bár néhány évig a "bűnös városban" laktam, mégis újra megdöbbentett ez az álarcot viselő közlekedés, utcán járkálás, ezek az érzelemmentes burkok, amiket az emberek magukra öltenek. A zene legalább oldja a belső feszültséget, érzéketlenné tesz, elvisz messzi tájakra arra a tizenöt percre, míg többedmagaddal dülöngélsz a gáz-fék játék szabálytalan ritmusára. Mégis jobban tetszene egy idealizált közlekedés az idealizált társadalomban, ahol köszönünk az idegennek is, átadjuk egymásnak a helyünket, és nem zavar a másik ember közelsége. De addig rezzenéstelen arccal préselődünk.
Csatlakozz!
