Vallásos Ábrándozók

„Imádkozva nyújtom feléd kezem, lelkem utánad eped, mint a kiszikkadt föld!” 
                                                                                        (Zsoltárok könyve 143,6)
 
Tudatos istenkeresésről olvasunk!
Tudja, kihez menjen és hogyan találkozhat vele; az imádságnak is egy speciális módját választja: imádkozva nyújtom feléd kezem!
 
Évekkel ezelőtt részem lehetett egy Jordániai sivatag-élményben, nem messze onnan, ahol Mózes megpillantotta a leendő hazájukat. Közel ahhoz a vidékhez, ahol a názáreti Jézus élt. Egy beduin sátor szomszédságában, és egy éppen előttem elhúzó vadon élő tevecsalád élménye után kipróbáltam azt, ahogy a régiek imádkozhattak. A sűrű csillagos égbolt felé fordultam és kitárva karomat Őfelé, megszólítottam, ahogy a régiek: Örökkévaló, Áldott, Fenséges, Szabadító…
Ezt az imagesztust a hétköznapokban nem gyakorlom, de azon a helyen, abban a közegben nagyon különleges érzés volt, máskor is élhetek vele!
 
Sok mindent kifejez ez a testtartás: 
 
Az álom utáni ébredés nyújtózkodása. A régi lezárása, az újra való ráhangolódás. A tudattalanból át a tudatosba.
– Szemben az összekuporodással.
 
Jelenti az odafordulást, a teljes ráirányulást, „célra tartást”, összpontosítást. Most minden mást kizárok, most csak rád figyelek!
- Szemben az elfordulással, hátat fordítással.
 
Benne van a nyitottság, a teljes megnyílás, magam kitárása Feléd. Önkitárulkozás, azaz magam teljes, őszinte, mindenestől való felvállalása Előtted.
- Szemben a befordulással, be-, és elzárkózással.
 
Felidézi bennem gyermekem „apa vegyél fel” jelentésű felém nyúlását: nem jó az, ahogy vagyok, nem jó az, ahol vagyok, helyezz át innen, vegyél ki innen! És ha ez megtörténik, akkor megölel, odateszi fejét mellkasomra. Megpihen. Otthon van, megérkezett, most már jó az ölelésben, nálad!
 
De ez az imagesztus mégis valami még mélyebbnek a kifejeződése:
Kiüresedtem, elfogytak tartalékaim. Kiégtem, már csak befogadni vagyok képes, adni nem tudok. Nincs bennem élet, de otthont akarok adni magamban az életnek. 
 
Van ilyen állapot az Istennel járók életében, ahogy a 77. zsoltár verseiben is olvasható: 
Hangosan kiáltok Istenhez, Istenhez kiáltok, hogy figyeljen rám.
Nyomorúságom idején az Úrhoz folyamodom, kezem éjjel is kitárom feléje lankadatlanul, de lelkem nem tud megvigasztalódni.
Istenre gondolok, és csak sóhajtozom, róla elmélkedem, és elcsügged a lelkem.
Szemeimet nyitva tartod, szótlanul hánykolódom.
 
Hasonló lelki állapotot fogalmaz megGoethe. „Amikor szenvedés miatt elnémultam, isten szavakat adott a számba hogy elmondja: szenvedek.”
 
 
Csüggedtségemben, sóhajtozásomban, némaságomban és istenkeresésemben „kezem felé nyújtásában” megszülethet bennem a csendes megnyugvás:
 
Bízom Benned, hogy Te, aki a megfáradtakat magadhoz hívod, nemsokára engem is átölelsz!
 
Mert az Atya előbb utóbb átölel, ahogy a példázatban, a kiégett fiú is hazatalált az ölelésbe…
 

...nem tudom, ki hogy van vele, de én nem szeretem azokat a produkciókat, amikor sok-sok kisebb-nagyobb sztár összeáll egy dal erejéig (jótékonysági okokból vagy önös érdekből). A jó öreg "We Are The World" még elment (kisgyerekként pszeudo-angol halandzsával énekeltem, majd áttértem a Hofi féle zseniális "Piál a föld" paródiára), aztán jött a többi... Tehát, én ezeket már nem nagyon szeretem, illetve, ha magyarokról van szó, akkor nagyon nem, hisz akkor még egy jó adag izzadtságszag is kerül az egészbe pár kiló klisével, nem beszélve arról, hogy általában kishazánkban az ilyen összeborulás egyet jelent a retrobulival...

Na, a mai videónk kivétel. Zseniális. A jótékonysági cél megvan. A sok jó zenész is. Csakhogy... A többi lejáratódott elem marad ki. A széles közönség által nem ismert zenészek, a világ különböző pontjain teszik hozzá a magukét. Transzglobál utcazene, őszintén és igazából. Nagyon jó!

Ha valaki többet tud erről a projektről, szóljon...

„Imádkozva nyújtom feléd kezem, lelkem utánad eped, mint a kiszikkadt föld!”

                                                                                                 (Zsoltárok könyve 143,6)

Erős érzelmi kifejezés. Szinonimái: óhajt, vágyakozik, kíván, szomjaz.

Mindez együtt valamilyen hiányállapotra, beteljesedés utáni vágyra utal: Nem jó így, ahogy van. Bárcsak másként lenne…

De mindez mégis több mint helyzetjelentés, érzékelhető benne az elmozdulás a megoldás megtalálása felé.

Mi mindennel azonosítható be ez az ősi, mély és valószínűleg egyetemes emberi vágyakozás, milyen hiányok lehetnek bennünk, akiknek lelke néha olyan, mint a „kiszikkadt föld”?

A néven nevezésben segítségemre volt a lélektan három nagy alakja…

Jung beszél a teljességre való spirituális szomjúságról. Azokkal a lehetőségekkel való találkozásra gondol, melyek által az igazság és teljesség, valamint az állandóság és védelem után való mélységes emberi vágy talál kielégülésre.

Viktor E. Franklnál olvashatunk az ún. exisztenciális vákuumról, létbeli ürességérzésről, értelmetlenség érzésről. Tapasztalata szerint ez kondicionálja a neurózisok 20%-át. Sokan azért fordulnak pszichiáterhez, mert kétségük támadt életük értelméről vagy egyáltalán az élet értelmének megtalálhatóságába vetett hitük rendült meg! Az e témában végzett felmérések szerint a megkérdezettek egy része saját pályáján sikeres, jól keres, de mégis hiányát érzi egy olyan tevékenységnek, ahol valamilyen egyedi, pótolhatatlan tevékenységet fejthet ki.

A meg sem talált vagy elvesztett, valami általános, de ugyanakkor konkrét feladatban betölthető értelemről illetve annak hiányáról beszél!

Erich Fromm pedig a feltétel nélküli szeretet utáni mélységes vágyról ír, amikor is nem a kiválóságomért szeretnek vagy nem azért, mert megérdemeltem, vagy mert valamilyen feltételnek megfeleltem, hanem szeretnek úgy, ahogy vagyok, azt aki vagyok, akármilyen is vagyok.

A sort persze bőségesen lehetne folytatni és nem csak a nagy emberek, nagy meglátásaival lehetne bővíteni, hanem saját tapasztalatainkat is felidézhetjük. Hiszen azt hiszem mindnyájan átéltünk már azt, amiről Platón olyan szemléletesen ír. Egyik dialógusában az embereket lyukas edényhez hasonlítja. Élettartályunkba mindenfélét beletölthetünk, tesszük is, de valami megakadályozza mégis, hogy betelhessünk. Lesz egy rész, ami üres marad bennünk és ezért a teljesség és boldogság hiányát is mindennél mélyebben éljük át!

 A vágyak és a vágy beteljesülésének várása sokszor nem tudatosult, a felsorolt hiányok és vágyak sokszor nem ilyen néven nevezettek, nem ennyire pontosan körvonalazottak, nem tiszta célokra irányulnak és egymástól nem is mindig különíthetők el vegytisztán. De jelen lehetnek bennünk! Ott lehet az érzés: nem jó így, valami hiányzik…de hogy mi, nem tudom?

Nem szeretném a feldobott labdát amolyan „Jézus a válasz! Mi volt a kérdés?”-egyszerűséggel leütni, de megegyezik véleményem és tapasztalatom azzal, amit Augustinus fogalmazott meg: „…magadért teremtettél bennünket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benned!”

Sokan megtapasztaltuk, hogy ezek a belső, mély vágyaink otthont találtak annál, aki ismerve szomjúságunkat így szól: ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyon. 

Jó tudni, hogy az én tudattalan arc nélküli vágyammal, az elveszett paradicsom utáni nem tudatosult várakozásommal szembe jön az, akiben beteljesülhet spirituális, értelem-kereső, feltétel nélküli szeretet és elfogadás utáni szomjúságom!

És hogy a történet igazán kerek legyen, meg kell említeni azt az állapotot is, hogy a forrásra talált ember is kiszáradhat, szomja újra és újra kiújul és bizonyos értelemben a végső beteljesedésre vár. Ez is az a bizonyos: „a már igen és a még nem feszültsége”.

Hiszen már most csillapodott szomjunk, de még a java hátra van. Már velem van, bennem van, mint Lélek, a kontakt már megvan és mélyül, de még várok rá mégis, mint Eljövendő, a homályost színről-színre váltó.

De ennél a pontnál már azt hiszem a tudattalan ádvent átváltott tudatos adventre…Ez már sokkal inkább az: ”imádkozva nyújtom feléd kezem…” Krisztus várása-vágyása!

Némi olvasnivaló az előző bejegyzéshez kapcsolódóan.

A Biblia éve van, s stílszerűen ajánlom nektek az első magyar kiadást, no persze nem az eredetit, hanem a teljesen új reprintet. Valamikor a nyolcvanas években kiadták egyszer, de most digitalizálták, és újra kiadták, s nagy meglepetésemre a Parlamentben is bemutatták.

Ha nem sajnáljátok rá a pénz, vegyetek ti is Vizsolyi Bibliát!

...Isten készülődése karácsonyra nem négy hét volt, hanem hosszú évezredek. Aprólékos mű, igényes előkészítés, rengeteg csalódás, fáradtság, óriási munka! Isten készülődéséből készült is egy világraszóló könyv, ami lépésről lépésre bemutatja, mi mindent tett azért, hogy a lehető legteljesebben megtörténjen a karácsonyi ajándékozás. Érdemes ezt a könyvet elolvasni, ámulni fogunk... Ezt a könyvet úgy hívják, hogy Ószövetség! Isten készülődése a nagy napra: a bűnbeesett embernek tett ígéretétől Noé megmentésén át, az ősatyák kalandjain keresztül, Izráel kiválasztásában, a velük való bajlódásban, a tízparancsolatban, Dávid és Salamon uralkodásában, a próféták szavaiban, a babiloni fogság nehéz ítéletében és az onnan való örömteli visszatérésében, az újjáépítésben, Jónás ninivéhez szóló üzenetében – és még ezer dologban: Isten készülődése, fárdsága, izgalma, szenvedélye van benne. Készül a nagy ajándékra, hogy az tökéletes legyen.

„Az Atya elküldte a Fiát a világ üdvözítőjéül”. (1Jn 4,14) Ebben a négy hétben először is ne magunkra gondoljunk, hanem Istenre, aki évezredeket küzdött az emberrel, csak hogy megajándékozza a megújulás lehetőségével, a szabadítással, a helyreállított élettel. Eljött hozzánk emberként, hogy megértsük végre, mennyire szeret, hogy megmutassa, hogyan is kellene élni, és meghalt mindazért, ami a mi sarunk, ami minket terhel, hogy felszabaduljunk alóla. Üdvözítő: szabadító, az, aki éppé tesz, egészségessé, összeszedi és összerakja szilánkossá zúzódott életük, lelkünk…

Hogyan hallgassak meg egy igehirdetést? Mi az, ami fontos ahhoz, hogy megfelelő fogadója legyek mindannak, ami a szószékről történik az irányomba? Mit tegyek? Mit ne tegyek? Sok kérdés, amit nem válaszolnak meg nekünk rendesen...
Mint igehirdető, általában a "másik oldalon" állok, de higgyétek el, nem csak ott! Olyan ember ír most, aki mindkét részt járja.
És még valami: a prédikátoroknak lenne a legjobb, ha magabiztos hallgatóik lennének, akik készek a dialógusra. Akik nagykorúak. Akik gondolkodnak!
Ez az írás református talajra készült, de kis átalakításokkal működhet máshol is...

Ki is a kezdő igehallgató? Az, aki nemcsak, hogy nem koptatja minden vasárnap a templompadot, de elképzelhető, hogy utoljára 3 hónapos korából, a keresztvíz alól látta a szent helyet - és ez a perspektíva megismételhetetlen már! Az, akiben felébredt valamilyen spirituális éhség, és most járja a közösségeket, vallásokat, és kritikusan tartja lelkének lakmuszpapírját a rítusok közötti szóhömpölygésbe. Az a kezdő igehallgató, aki eddig nem nagyon akart beülni egy istentiszteletre, de a párja miatt, aki gyakorló hívő, el akar menni, hogy örömöt okozzon neki, és különben is, hátha...

Megjegyzés! A kezdő igehallgatóban feltételezek egy csipetnyi akaratot, konstruktivitást, fogadókészséget. Az, aki bomlasztani, jelenteni akar, vagy muszájból van ott, nem ide tartozik!

Tehát, kezdjük...

1. Megfelelő bemelegítés
Nagyon fontos, hogyan is megyünk el a templomba! Sőt, sokszor már előző este eldől, másnap mi is lesz az osztályrészünk. A "másnap" kifejezetten rossz alkalom... Egy átbulizott éjszaka után inkább maradjunk otthon és aludjuk ki magunkat. (Vagy nézzünk ki egy esti istentiszteletet...). Ugyanilyen hatásrontó lehet hosszú utazás után, alvászavarok esetén - a kipihentség nagyon fontos! De betegen szintén nem vagyunk a legjobb alanyok - gondoljunk a gyülekezet többi tagjára is. (Megfigyeltem, a köhögőrohamok mindig a prédikáció legfontosabb szónoki pontján, a lényeg kimondása előtti hatásszünet első két másodperce körül indulnak!). Tehát: szellemi, testi frissesség kifejezetten szükséges a megfelelő imputhoz!

2. Nyitottság!
Bezárkózva, eleve rosszindulattal nem lehet megfelelően fogadni az üzenetet! Döntsük el: ma nyitott leszek, még akkor is, ha nem ebben a kultúrkörnyezetben nőttem fel, ha furának tartom, hogy vasárnap nem alszanak az emberek délelőtt sokáig, ha kicsit idősebb a lelkész, mint szerettem volna. Nyitottan az új impulzusok felé! Nyitottan a közösség felé. Nyitottan Isten felé, akit nem nagyon ismerek. Ez a nyitottság nem meztelenséget jelent, nem bizalmaskodást, nem színészi munkát kifelé. Egyszerűen annyi, hogy tudatosan esélyt engedünk az újnak. Ehhez mindenképp szükség van a harmadik pontra is...

3. Előítéletek nélkül légy ott!
Nagyon fontos! Legyünk kritikusak a sajtóval szemben is: szinte biztosak lehetünk benne, hogy a lelkész nem pedofil, a nagy többség nem szélsőjobbos (a bocskai sem azt jelenti!), nem fog politizálni a szószéken! A gyülekezeti tagok többsége nem besavanyodott szentfazék, nem népi ópiumért jönnek, gondolkodni képes emberek, nem birkák... Tudjunk előítéletek nélkül beülni. Adjunk egy esélyt! Majd utána vonjuk le nyugodtan a követeztetéseket. (Ha abba a néhány gyülekezet valamelyikébe tévedtél be, amelyikben egy szélsőjobbos politikabolond lelkész kiabál, a gyülekezete pedig gondolkodásról leszoktatott birkákból áll, én kérek elnézést!)

4. Ne félj a liturgiától!
Az egész istentisztelet fontos, az készít fel a prédikációra, segít ráhangolódni, bevezet abba a dialógusba, ami a gyülekezet és Isten (nem a gyülekezet és a pap!) között zajlik. Fontos, nem mi vagyunk a liturgiáért, hanem az van értünk, és be kell ismernünk, senki sem úgy születik, hogy be van vésve genetikailag, mit kell csinálni egy istentiszteleten. Nem baj, ha késve állsz fel, vagy ülsz le, hidd el, nem veszik észre, ha meg igen, kit érdekel. Ha kulturáltan viselkedsz, elég, a többi meg majd jön magától... Nem ismered az éneket? Az sem baj, akkor is próbáld ki a magad módján. Nem tudsz énekelni? Nem feltétel - sokan a gyülekezetből sem tudnak. Csak nyugalom, engedd el magad, és figyelj!

5. Ne hagyd otthon az eszed!
A jó igehirdetés nem a józan ész ellen van, nem akar leszoktatni a vizsgálódásról, a logikus gondolatokról, sőt! Légy kritikus - ez a nyitottsággal  összefügg! Mérd le a mondanivalót azon, amit te átéltél már! Engedd át magadon az üzenetet, mérd meg, bontsd le, emészd meg! Ennek örül csak igazán a prédikátor!

6. Ne hagyd otthon az érzéseidet!
A közgondolkodás ellenére ki kell mondanunk - a templomban lehet mosolyogni, nevetni, de sírni is. Lehet megdöbbenni, és szabad csóválni a fejet, ha nem tetszik valami. Senki sem akarja, hogy faarccal figyelj - főleg, ha lelkész is hajlandó néha egy-egy poént elsütni a szószéken... Az embernek kell ott ülni, annak az embernek, aki a hétköznapokat végigküzdötte, aki fél, reménykedik, örül és utál.

7. Vonatkoztassunk el a lelkésztől!
Ez egy kényes kérdés, és nnem mehetünk elmellette. Próbáljuk meg, sokszor ezen áll, vagy bukik az egész. Nem szimpatikus? Hülyén áll a haja? Fura a hangja? Nem kötötte meg a nyakkendőjét rendesen? Ismerem a fiát, és utálom? Esetleg pont az ellenkezője? Olyan jóképű pasi / szemrevaló hölgy? Próbálj túllátni mindezen, túlnőni! Meg fogod látni, egy jó igehirdetés sohasem a lelkészről szól, ő eltűnik, láthatatlanná válik...

8. Legyen reakciónk!
Reflektáljunk közben magunkban, kövessük az eseményeket! Jó lenne hangosan is, ha átalakulhatna valódi párbeszéddé, de egy átlagos vasárnapi istentiszteleten erre nincs lehetőségünk, gyakorlati okok miatt sem. Istentisztelet után viszont keress erre módot! Ha valami tetszett és elindított benned egyet s mást- állítsd meg a lelkészt, és mondd meg neki! Ha meg nem tetszett, még inkább! Ha valami nem tiszta, logikailag nem megfelelő - hozzad zavarba, tisztázza, ha nem is akkor, kérj tőle időpontot! Hadd bontsa ki jobban, teljesebben. Ha meg nem tudja, az nagy baj, nem rólad, sem nem Istenről állít ki elégtelen bizonyítványt, hanem saját magáról! 

+1 Kipróbálás (Bővítés Von Radtól)
Lehet azt is, hogy nemcsak magadban beszéled meg, vagy a lelkésszel az üzenetet, hanem: teszel egy próbát, a következő napokban családi, munkahelyi stb. közegedben egy-egy adódó helyzetben kipróbálod, amit hallottál pl. a szeretet azt jelenti: adott esetben elfeledkezni magamról és a másik életének teljesebbé tételéért tenni. Ezt ki kell próbálni, könnyű-e, mit reagálnak rá, és így tovább. Olyan ez, mint egy érdekes játék, kísérlet, hogy mennyire használható az, amit hallottál, ma, itt és most, ott és akkor. Az elmélet szintjéről átmegy az életbe....

Sajnos, ha mindez megvan, még nem biztos a siker! Hisz fontos a gyülekezet légköre, hogy a lelkész érthetően beszél-e és még ezernyi dolog... De ez már nem az igehallgató felelőssége!
És még valami. Az, ha valaki ezen a téren kezdő, az nem biztos, hogy hátrány, sokszor a berögződésekkel nem rendelkező, friss templomlátogatók veszik legjobban az "adást", akik pedig régebb óta ott ülnek, sokkal több nehézséggel küzdenek. De ezt majd legközelebb!

Bár gyerekként budapesti külvárosban és lakótelepen éltem meg első karácsonyaimat, mégis vonzódtam a falusi, havas, csendes, betlehemes hangulathoz, amiből egy apró töredékkel tudtak megajándékozni a nagyszüleim néhány évig. Ennek a hangulatát idézi a jó zenészek és énekesek még jobb összhangja.

Néhány éve az egyik kereskedelmi csatorna karácsony előtt megkérdezte az utca emberét: mit is ünneplünk karácsonykor? A válaszok töredéke súrolta az ünnep eredeti jelentését. De csak súrolta. Nietzsche Isten haláláról beszélt, amiért mi, emberek vagyunk a felelősek. De mára már azt is elfeledtük, hogy hova temettük ezt az Istent. Sírját benőtte az emberi butaság, félresiklott vallásosság, lelketlen emberi létezés dudvája.

A karácsony ezért abszurd. A halott Isten születését ünnepeljük. És pont ezért lehet ennyire kiábrándító, ennyire csak a nosztalgiára támaszkodó és üres. Ezért nincs igazi lényege, ezért halott az ünnep, és ezért próbálunk bele annyi színt és életet vinni, mert a szívünk mélyén érezzük, hogy az igazi lényeg valamikor régen elveszett. A mai magyar kereszténység csupán tehetetlenül nézi az egészet és szép szólamokon kívül nem tud mit hozzátenni. Még csak nem is bábáskodik a születésnél, csupán beszél róla.

A karácsony akkor lesz igazi, akkor lesz az élő Isten születése, ha decemberben a húsvéti feltámadást ünnepeljük. Ez az ünnep igazi lényege és igazi abszurditása. Karácsonykor Húsvétot ülni. Az üres sírra gondolni, látni a Hihetetlent, a Feltámadottat. Akinek eljövetelét ünnepeljük. S Akit visszavárunk. Egyre nagyobb izgalommal, egyre több vággyal a szívünkben. Ez az igazi karácsony, a többi csak kellék, dísz, pompa. A többi nem lényeges.

Nesze neked, posztmodern...

Végy egy nagy adag Csík zenekart, adj hozzá egy Lovasit, keverd össze, majd töltsd meg Tankcsapdával. Az eredmény magáért beszél!

"Hejj - a magyar yeah!"