„Imádkozva nyújtom feléd kezem, lelkem utánad eped, mint a kiszikkadt föld!”
(Zsoltárok könyve 143,6)
Tudatos istenkeresésről olvasunk!
Tudja, kihez menjen és hogyan találkozhat vele; az imádságnak is egy speciális módját választja: imádkozva nyújtom feléd kezem!
Évekkel ezelőtt részem lehetett egy Jordániai sivatag-élményben, nem messze onnan, ahol Mózes megpillantotta a leendő hazájukat. Közel ahhoz a vidékhez, ahol a názáreti Jézus élt. Egy beduin sátor szomszédságában, és egy éppen előttem elhúzó vadon élő tevecsalád élménye után kipróbáltam azt, ahogy a régiek imádkozhattak. A sűrű csillagos égbolt felé fordultam és kitárva karomat Őfelé, megszólítottam, ahogy a régiek: Örökkévaló, Áldott, Fenséges, Szabadító…
Ezt az imagesztust a hétköznapokban nem gyakorlom, de azon a helyen, abban a közegben nagyon különleges érzés volt, máskor is élhetek vele!
Sok mindent kifejez ez a testtartás:
Az álom utáni ébredés nyújtózkodása. A régi lezárása, az újra való ráhangolódás. A tudattalanból át a tudatosba.
– Szemben az összekuporodással.
Jelenti az odafordulást, a teljes ráirányulást, „célra tartást”, összpontosítást. Most minden mást kizárok, most csak rád figyelek!
- Szemben az elfordulással, hátat fordítással.
Benne van a nyitottság, a teljes megnyílás, magam kitárása Feléd. Önkitárulkozás, azaz magam teljes, őszinte, mindenestől való felvállalása Előtted.
- Szemben a befordulással, be-, és elzárkózással.
Felidézi bennem gyermekem „apa vegyél fel” jelentésű felém nyúlását: nem jó az, ahogy vagyok, nem jó az, ahol vagyok, helyezz át innen, vegyél ki innen! És ha ez megtörténik, akkor megölel, odateszi fejét mellkasomra. Megpihen. Otthon van, megérkezett, most már jó az ölelésben, nálad!
De ez az imagesztus mégis valami még mélyebbnek a kifejeződése:
Kiüresedtem, elfogytak tartalékaim. Kiégtem, már csak befogadni vagyok képes, adni nem tudok. Nincs bennem élet, de otthont akarok adni magamban az életnek.
Van ilyen állapot az Istennel járók életében, ahogy a 77. zsoltár verseiben is olvasható:
Hangosan kiáltok Istenhez, Istenhez kiáltok, hogy figyeljen rám.
Nyomorúságom idején az Úrhoz folyamodom, kezem éjjel is kitárom feléje lankadatlanul, de lelkem nem tud megvigasztalódni.
Istenre gondolok, és csak sóhajtozom, róla elmélkedem, és elcsügged a lelkem.
Szemeimet nyitva tartod, szótlanul hánykolódom.
Hasonló lelki állapotot fogalmaz megGoethe. „Amikor szenvedés miatt elnémultam, isten szavakat adott a számba hogy elmondja: szenvedek.”
Csüggedtségemben, sóhajtozásomban, némaságomban és istenkeresésemben „kezem felé nyújtásában” megszülethet bennem a csendes megnyugvás:
Bízom Benned, hogy Te, aki a megfáradtakat magadhoz hívod, nemsokára engem is átölelsz!
Mert az Atya előbb utóbb átölel, ahogy a példázatban, a kiégett fiú is hazatalált az ölelésbe…
Csatlakozz!
