Vallásos Ábrándozók

{Szjaki írásához is kapcsolódva...}

Kicsi gyerekkoromtól fogva érdekelt a biológia. Mihelyt elfogadhatóan olvastam, az "állatos-könyvek", ősállatokkal foglalkozó könyvek, az akkor még friss Attenborough sorozatok, majd a biológiaversenyek. Gimnáziumban előretört az irodalom, de érettségiig - mivel a továbbtanuláshoz nem kellett - hobbiból a biológia fakultáció (állatboncolással, magasabb szintű genetikával stb.). Mindezzel együtt járt, hogy a törzsfejlődést kívülről-belülről fújtam, sőt gyermeki lényem első tudományra csodálkozó "aha-élménye" volt az evolúció.

Aztán jött a keresztyénség. Általános iskola után kerültem a gyülekezetbe, és az Istennel való életformáló találkozás átértékelt mindent. Nem lett volna baj... De porszem került a gépezetbe. Hívő életem elején kicsit túllendült bennem a dolog, emberi túlzásokba estem, szigorúbb, "csőlátásra hajlamos" hitgyakorlatot folytattam (ha nem vinné félre a szó, azt mondanám enyhébb fundamentalista voltam, de mivel félre visz, nevezzünk pietistának). Ez több mindenben kiütközött az életemben, voltak jó oldalai, de mai fejjel inkább szomorúan emlékszem vissza erre a szakaszra, törvényeskedésemre, arra, hogy milyen szűk rendszerbe szorítottam be az istenképemet - annak ellenére, hogy nem ilyen emberek között voltam, és a hitre sem ilyen légkörben jutottam.
Viszont volt egy nagy problémám! Minden magára valamit is adó fundi hívő azt a fránya hét napot hét napnak veszi a teremtésnél! Szó szerint! És ott belül összeütközött bennem a biológus ész, meg a teremtéstörténet szélsőséges értelmezése. Vagy-vagy. És én rövidrezártam, feloldottam a disszonanciát - megerőszakoltam az értelmemet. Hét nap. Egy percel sem több. Elástam magamban az ellentmondásokat, és kb. 90 oldalas, rosszul megírt, igénytelen füzetekbe kapaszkodva, már-már üdvösségkérdést csináltam a témából. (Igen, igen, sokszor az ellen kelnek ki nagy hanggal a szigorú, törvényeskedő hívők, amiket belül épp próbálnak elnyomni!!!)

Aztán kikerültem ebből a gondolkodásból, kitágult a látásmódom, tisztult a kép, és megengedtem Istennek, hogy több legyen, hogy formáljon. Szélesebb lett a spektrum,  össze sem hasonlítható, tanulom az utat, újabb szélsőségbe nem kerültem azóta, remélem nem is fogok. És az egyik fordulópont ott volt, amikor helyére került bennem a "teremtés vs. evolúció" kérdés. Itt jöjjön egy könyvajánló, ami sokat segített, rendkívül jó könyv, nem csak keresztyéneknek: Henri Blocher francia református teológus könyve, a Kezdetben. Ez a könyv fontos impulzus volt, több mással együtt: ráébredtem, hogy nincs szembeállítás, nem kell vagy-vagy, elég az és. Más a kettő, kiegészítik egymást, és simán megférnek egymás mellett - ezt több nagy természettudós bizonyítja! Óriási élmény volt erre ráébredni, belső fegyverletétel, békekötés, megkönnyebbülés. 

Röviden: körte és alma. Hiszem, hogy Isten szeretetéből teremtette ezt a világot, megadja az okot és a célt a világnak, az embernek. Választ ad a MIÉRT-re, a teremtéstörténet hitvallásával. Arra válaszol, amire a tudomány nem tud, olyan feleletet ad, amire képletekkel nem jutunk. A természettudomány pedig a HOGYAN-t kutatja, és rajzolja újra meg újra, modellezi, állít fel hipotéziseket. Ezt a biblia nem is akarja elmondani! A hívők sokkal nagyobb része mindig is így gondolta/gondolja. Nekem volt egy vargabetű...

A "hard core" darwinistáknak üzenem: a Darwinizmus egy nagyon fontos hipotézis. De hipotézis. Lehet, hogy most nincs rá jobb model, ez az egyetlen, de  akkor is hipotézis. Ma az egyetlen (bár nem teljes) tudományos magyarázat az élet rendszerére, sokféleségére, fejlődésre, de nem magyarázat az élet értelmére. Sajnálom azokat, akik istenpótlékot csináltak belőle maguknak, alapot az ateizmusnak - és ezt most nem hívő gőggel mondom. Szomorú, hogyan tudják egyesek foggal-körömmel védeni, mert ha kiesik, összeomlik minden. Mint az én hívő múltamban a szószerint vett, szigorú bibliaértelmezés. Nálam kiesett, és nem omlott össze a hitem. Ellenkezőleg, örülök, hogy beletekinthetek az évmilliárdokba, és csodálom a Nagy Bummot, a kozmikus háttérsugárzást, a trilobitákat, a bojtosúszós maradványhalat, vagy az emberi agyműködést - és Istent dícsérem mindezért. Mert ekkora fantáziája volt. Mert még mindig nem tudunk minden HOGYAN-ra választ találni, mert megengedi, hogy keressünk. Hittel tudást!

A "hard core" kreacionostáknak pedig csak tanácsolni tudom, hogy ne dobják ki a tudományt az ablakon. Nem érdemes! Mindig egyik teológiai professzorom jut eszembe, akit elvittek Amerikában az egyik hatalmas "teremtéskutató" intézetbe, és ő azon gondolkodott, mi mindenre lehetne fordítai azt a bődületes pénzt, amit ráköltöttek. Keresztyéni, jézusi módon.

Összegezve, a saját utamból is elmondhatom, nem vagy-vagy-ról van szó, hanem és-ről. És ez így a legjobb!

Végezetül még egy könyvet ajánlanék, azoknak, akiket a vallás és tudomány kapcsolata érdekel, egy olyan ember írta, aki Oxfordban kvantumelmélettel foglalkozott, majd biofizikából doktorált, ezután pedig Oxfordban és Cambridge-ben teológiát tanult - élvezetes, igényes mű: Alister E. McGrath - Tudomány és vallás.

Az elmúlt időszakban több blogon is olvastam a hozzászólások közt a "darwini evolúció elmélet kontra kreacionizmus, megfűszerezve némi keresztényellenességgel" témát. Bellajazz Sarah Palinos bejegyzése kapcsán is sokan megfújták a vészriadót a hívők ellen (lásd a hozzászólások közt). A teljesség igénye nélkül had osszam meg gondolataimat veletek Isten és/vagy evolúció témakörben, ami persze nem fér el egy bejegyzésben. Legyen ez inkább gondolatébresztő, aztán tessék reagálni! De kérlek benneteket, hogy "virtuális anyázások" helyett összeszedetten reagáljatok!

Istent nem kell megvédeni. Ezt a keresztyének/keresztények hagyják sokszor figyelmen kívül. Ósdi és szerintem hitetlen felfogás az, hogy ha valaki kimondja istenellenes gondolatait, azt azonnal kifülyüljük. Nem kell féltenünk Istent, hiszen őt nem befolyásolja az, hogy mi mit mondunk róla. Ezzel nem őt minősítjük, hanem saját álláspontunkat vállaljuk fel. Ha zsigerből védekezünk, akkor velünk van a baj, bizonygatni akarjuk, amiben nem vagyunk biztosak...

Az előző mondataimból kitűnik, hogy személynek és ebből kifolyólag élőnek gondolom Istent. Ez így van, de nem volt mindig így. Erre a meggyőződésre nem tudományos okfejtések által, hanem személyes istentapasztalat által döbbentem rá. Ezt nehéz kifejtenem néhány mondatban, ezért meg sem kísérlem. Kívánom nektek, hogy ha még nincs istentapasztalatotok, akkor mihamarabb legyen! Ettől változik meg igazán az ember nézőpontja Isten létével kapcsolatban.

Isten számomra nem egy szakállas öregúr, villámokkal a kezében, hanem egy számomra felfoghatatlan, leírhatatlan lény, aki szeret engem. De nem is egy fényoszlop vagy energiaforrás, ahogy az ezoterikusok elképzelik. Meghagyom neki a szabadságot, nem képzelem el sehogy, inkább csak olyan tulajdonságokkal illetem, melyeket tapasztaltam.

Evolúció és/vagy teremtés. Nem játszanám ki a kettőt egymás ellen. Az evolúció egy elmélet, ami az élet fejlődését próbálja bizonyítani. A mai napig nem sikerült ez a bizonyítás, de eddig ez a legelfogadottabb elmélet. A teremtés nem elmélet, hanem hitvallás. Aki hisz a teremtésben, az abban hisz, hogy egy felsőbb teremtő erő alkotta meg a világmindenséget és benne engem is. A keresztyén pedig ezt továbbviszi és azt mondja, hogy ez a felsőbb teremtő erő az én személyes Istenem, aki jelen van az életemben minden nap.

Ebből következik, hogy a hit és a tudomány nem ellentétei egymásnak, hanem kiegészítik egymást. A hivő ember a világ alkotójában hisz, a tudomány pedig ezt a megalkotott világot vizsgálja.

Hívő és/vagy vallásos. Ez a két fogalom közel áll egymáshoz, de nem egy és ugyanaz. A hívő, aki mélyen hiszi, amit a Biblia tanít. A vallás elsősorban rítust jelent, mely segít megélni a hitemet, ábrázolni különféle szimbólumokban a hitemet, hitvallásomat. Közös nyelvet ad a vallás, hogy a másik emberrel, aki ugyanabban hisz, mint én, közösen élhessem meg a hitemet. A vallásos ember tehát olyan hívő, aki egy tradíció, egy rítus-rendszer alapján éli meg hitét - másokkal együtt. Ám az ember lehet vallásos hit nélkül is, aki csak formalitásból mondja azt, hogy hiszi. Vagy nem hiszi igazán, vagy csak érdekből teszi, ez teljesen mindegy. Ez persze így nem elég. Nem a vallás szabadít meg... 

Keresztény (itt ezt a szót használom, de jobb szeretem a keresztyén szót, amit a protestánsok használnak, ennek etimológiája röviden: keresztény - a kereszt szóból ered, keresztyén - orosz eredetű, jelentése krisztuskövető). Ezt sokan használják sokmindenre. Jelent politikai ideológiához, csoportosuláshoz tartozást, alkalmasint szélsőségességet, jelent vallást, jelent egy eszmerendszert, stb. Számomra/számunkra, akik ezt a blogot írjuk, elsősorban Krisztust követést jelent, egy szóval tanítványságot. Jézus Krisztus tanítványainak, követőinek valljuk magunkat és úgy élünk, ahogy ő élt - több, kevesebb sikerrel.

Nem értelmezzük szó szerint a Bibliát, de valljuk, hogy Isten kijelentését hordozza, melynek lényege, hogy szereti az embert és keresi vele a kapcsolatot (az ószövetségi véres-háborús részek ellenére is).

Sokszor hallottam, sőt a fejemhez is vágták a racionalizmus egyik közhelyét: "Hiszem, ha látom!" Azonban Isten nem így közelít az emberhez. "Látom, értem, mert hiszem." Isten megmutatja a Titkot, ha hiszem, hogy van Titok. A kételkedőket meg hagyja kételkedni...

Oroszországban nem is olyan régen megöltek két Jezsuita szerzetest.

A szomorú eseményhez kapcsolódik a jezsuita blog egyik írása! Olvassátok el!

Isten áldja meg az eltávozottak emlékét!

Betelt a pohár... Egy ideje figyelem a honi média Sarah Palin elleni tűrhetetlen hangnemét, de ez most, iszonyatosan idegesít.
De miért is? Hisz nem vagyok a Hokianyu rokona, nincs senkim Amerikában, nem vagyok republikánus sem - egyáltalán, szerintem nem nagy különbség nekünk, hogy szamár-e vagy elefánt...

Akkor meg?! Mert egyszerűen gusztustalan. Persze, lehet valakit kritizálni a politikai hozzánemértése miatt, kül- és belpolitikai hibákat elemezni is kell, de amit látok, az nem erről szól!  Vegyük ezt az állatorvosi lovat itt! (Igaz, nem a minőségi újságírás szelete, sőt! De akkor is!)

Mi is a baj Palinnal?
1. Feleség, és nem mellesleg szereti a férjét. Hoppá, nem elég feminista Pink szerint (ki az?). Minimum szinglinek kellene lenni, de, ha igazán meg akarna felelni a pop/celeb/bulvár világnak, legalább biszex lehetne. De nem, volt olyan pofátlan, hogy van egy (!) férje (!!), és szereti (!!!).
2. Anya. Öt gyereke van, sőt, down-szindrómás gyermekét nem vetette el, amikor kiderült, hogy mi a baja, megszülte és felneveli! Már a sok utód kiveri a biztosítékot, de hogy egy beteg gyereket!!! Hát nem, akármilyen rossz is a politikában, kedves mindenki, ezért már tiszteletet érdemel, és innen üzenem, köszi a példaadást, és gratulálok! (Utánanéztem, zseniális: a fent említett Pink meg is ijedt, hogy egy ötgyermekes családanya kerülhet ebbe a pozícióba! No comment!)
3. Keresztyén. Persze, mindez kishazánkban egyes helyeken általában egyenlő értékű a minősített bűnesetekkel. (A baj, hogy odaát, a nagy Amerikában nem akkora gáz, sőt, a másik alelnökjelölt, és midkét elnökjelölt hívőnek vallja magát! Hoppá!) Ide tartozik az a felháborító dolog, hogy az egyébként tehetséges színés Matt Damon kiakadt, mert Palin nem fogadja el a Darwinizmust! (Ez olyan szép! Amikor a "fogadjuk-el-a-másságot" kórus kimondja az ukázt: kivéve ezt, azért ez mégis sok! Annyira sokszor van ez, amikor innen jön a kirekesztés, az intolerancia!) Miért? Nem kell egyetérteni, de nem szíve joga? És a hitét miért bántják?
4. Vadászik. Ehhez érdemben nem tudok hozzászólni, nem vagyok vadász sem, sem grínpíszes. De azért vicces, amikor emiatt Pamela Anderson kritizálja (nevezett "művésznő" csupán össze-vissza szabdalt testét tudja felmutatni, azt viszont elég sokszor teszi, khmmm)! Kedves Pamela, maradnál inkább csendben...
5. Nem támogatja a melegek házasságát! Emiatt mérges Linsday Lohan (értékes filmeket nem nagyon tett le az asztalra, bár ha jól tudom, jól indult, mostanában inkább kicspongó életmódjáról hallunk, alkohol és drogproblémákkal küzd). Én sem támogatom. Ez mondjuk nem sok vizet zavar. Viszont ez még nem jelenti azt, hogy homofób lenne Palin!
És még sorolhatnám...

Engem, mondjuk nem érdekel, hogy a sztárocskák, kiégett celebritik két szívás közt mit nyilatkoznak. Nem csak azért, mert maga, a választás nem nagyon kavar be az életembe, de azért sem, mert nem referenciaszemélyek, viszont egy olyan országban, ahol a lakosság nagy része ilyen hírekből tájékozódik (pl.: 43 % tudja pontosan, ki is kormányoz ma magyarországon, 17 % egyenesen azt hiszi, hogy a FIDESZ),  nagyon rossz. Főleg így, hogy a fent felsoroltakba kötnek bele. Tessék kritizálni a kinézetét, öltözködését - egy fokkal jobb, bár politikai kvalitását ezek sem befolyásolják... Még egyszer mondom, nem a politikáját védem, lehet, ő lenne a legrosszabb alelnök az évszázadban. Lehet, hogy tájékozatlan, kevés az ismerete.  De akkor ebbe kössenek bele.  Ne abba, hogy négy gyereke mellé bevállalt egy beteg ötödiket.

Addig is, így a célegyenesben inkább a Fehér Ház-ban tájékozódok. Vagy a Konzervatórium-on,  és a Hírszerzőn.
 

{Írni akartam egy visszahangot, régebbi írásokat is nézegettem,
majd megtaláltam itt egy hozzászólásomat.
Újra átszűrtem magamon...}

1.

Harmadik éve tanulom a gyászt. Addig próbáltam belehelyezkedni más érzéseibe, átvenni a rezdüléseket, átgyúrtam magamban. De, ez így nem megy. Lehet, hogy elugrasz a közhelyektől, de még mindig messzire jársz a valóságtól. A visszavonhatatlan, feloldhatatlan hiánytól. A megváltozhatatlanság hideg beletörődésétől. Úgy, hogy vannak halottaim, egyre jobban tisztul és érdekesmód zavarodik a dolog. Haláltánc ez, életem végéig, sokarcú állapot...

Harmadik éve jelent igazán valamit a halottak napja - még ha nem is ragaszkodom a dátumhoz. Ez a koncentrált temetőben állás. Gyerekkoromban szerettem kijárni a gyertyagyújtogatás, és Papám mítosza miatt - én vagyok az egyedüli unokája anyai nagyapámnak, akit látott életében, 2 éves voltam mikor meghalt, egy emléktöredékre azt mondom, hozzá kapcsolódik. Ez változott meg az utóbbi években. Hogy vannak halottaim.

Tavaly elsején volt egy igazi, mély élményem. Kimentünk este ismerősökkel a becsvölgyei temetőbe - nekem nincs ott senkim, kísérőként mentem. Kötöttségek nélkül álltam abban a valódi, kis, falusi temetőben. Sötét volt már (az az igazi, hirtelen meglepő későőszi sötét), csak a mécsesek, gyertyák világítottak, csend volt, néhány ember. A bejárat felé álló feszület mellett, kicsit távolabb, a fák között, kivilágítva a református templom tornya. Fent a csillagos ég (nem volt egy felhő sem), lent tükörképe a sok pici lángban. Na ott, kilométerekre nagybátyám, apám, nagyapáim sirjától tudtam igazán, pár erős pillanatig belerendülni a hiányukba, meg abba, hogy van nagyobb erő a halálnál...

2.

Amúgy pedig, ha temetőbe kell mennem, egyedül szeretek lenni, hétköznap - nem ünnepkor, nem halottak napján. Egyedül, hogy ne kelljen megfelelni, se időben, se formában. Figyeltem magam, a gyászom nonkonformista - talán mindenkié az, személyes, egyéni. Ellenpontként segítenek a szertartások, az időt és teret összefogó kapcsolódások, de ha mindez megvolt, a legjobb egyedül. A saját rítusaimmal. A saját rítusainkkal.

Egyébiránt nem félek a temetőktől, sem a halottaktól. Miért is kellene? Az élők a veszélyesek. Korunk hazugsága, hogy ott félni kell. Posztmodern terra incognita a halál, ennek evilági átszűrődése a sírkert. Ezért félnek sokan. Én már nem.

Lelkészként is másként van ott az ember, túl a személyesen, olyan emberként, aki a szertartást vezeti, azt a bizonyos kollektív nyelvet, a búcsúzás kódját töri fel. A sírtól vissza jó lassan sétálni a temetőben.

3.

Németh Zoltán - Esőváró
Ha meghalsz, én nem leszek melletted
gyászoló rokon.
Csendesen megállok sírodnál,
széttárom karjaim:
keresztté leszek a sírodon.
Csontjaimról hozzád a húst, a bőrt
lemosni várom az esőt.

4.

Jézus ezt mondta: "Én vagyok a feltámadás és az élet!"

Ma olvastam egy hetilapban EZT a hírt. A szerkesztő talán azért tette be, mert valamivel fel kellett tölteni az oldalt. Régi a hír, mert majdnem egy hónapos, de rám nagy hatással volt így is. Bohóc nem szerepel a Nagycirkusz új műsorában. Pedig a bohócot mindenki szereti. Gyerekként oda voltam a cirkuszi bohócét, az öreg Eötvösért ("Van másik!"), és felnőttként is megmosolyogtat a megjátszott ügyetlensége, bohókás előadása. Rajta is és vele is nevetek. És tudom, hogy az állandó vigyor mögött könnyek is vannak. Bohóc nélkül én sem tudom elképzelni a cirkuszt, de úgy látszik, már ez is idejét múlt. Inkább rajzfilmcsatorna, pc játékok, a bohóc meg elmehet nyugdíjba, esetleg jegyszedőnek a multiplexbe. Talán a meki még alkalmazza...

Ui: Az udvari bolond, a bohóc elődje, őse bármit mondhatott, a kiráűy nem fejeztette le érte, ezért ő volt az egyetlen őszinte ember az udvarnál. A bohóc szavának súlya már kisebb, de még mindig tükröt mutat, amiben a magad csúfságát, hibáját meglátod, s ha van humorod, nevetsz rajta. Lehet, hogy a cirkuszigazgatónak nincs humora, ezért nem szívleli a bohócokat...

Vegyes érzéseim vannak a lelkiismeret-nyugtatássá silányult halottak napjával kapcsolatban. Egyrészt tiszteletben tartom az emlékezést, erre nekem is szükségem van. Másrészt felhorkanok, amikor trendi mécsesek százait látom mindenütt.

Tegnap istentiszteletet tartottunk a temetőben evangélikusékkal együtt. Amolyan különös bizonyságtétel a feltámadásról ott, ahol igazán "nagyot szól". Aztán bejártuk gyülekezetünk nagy eleinek sírjait, zsoltárokat énekeltünk, emlékeztünk rájuk. A temetőben megforduló emberek furcsán néztek ránk. Hát igen, mi vagyunk a szubkultúra, nem ők.

Este a feleségemmel sétáltunk egyet a temetőben. Valami régen érzett hangulat fogott el. Csend, halkan beszélgető emberek itt-ott, a sok mécses megnyugtató sárga fénye. Szinte tapintható volt a nyugalom, s a reménység, hogy lesz feltámadás, hiszen minden egyes gyertya és mécses ezt üzente. És persze az elmaradhatatlan prosztóság: nagy sír, új, díszes, rengeteg mécses, körülötte a család. Nagyapa, hangosan, erőteljesen: "Ez bírja három hónapig, elemes!" Kisgyerek: "Anyu, itt van a dédi?" Anyuka mobiltelefonozva, bizonytalanul: "Igen...itt alszanak a sírban." Kisgyerek: "Mi az, hogy sír?" Anyuka nem válaszol, mert sms-t ír. Gyorsan továbbsiettünk, félve anyu válaszától.

Halottak napján/utána bízzatok a régi köszöntés üzenetében: Krisztus feltámadt! Bizony feltámadt!

Ittzés János, evangélikus elnök-püspököt faggatták a reformációról. ITT olvashatjátoka faggatózás írásos formáját.

Reformáció emléknapja van. Jövőre Kálvin-év. De nem csak ezért, hanem azért is, mert Kálvin János üzenete aktuális és érvényes ma is. Elkezdjük.

...Íme kijelentem, hogy én abban a hitben akarok élni és meghalni, amelyet nekem Ő adott, semmiben sincs reményem, menedékem, csupán abban, hogy engem kegyelméből fiává fogadott, ezen alapszik minden üdvösségem. Magamhoz ölelem kegyelmét, amelyben a mi Urunk Jézus Krisztus által engem részesített, szenvedésének, halálának érdemét elfogadva, hogy minden bűnöm eltemesse. Kérem is Őt, hogy ennek a nagy Megváltónak miérettünk, szegény bűnösökért kiontott vérével engem úgy mosson, úgy tisztítson meg, hogy előtte az Ő képét hordozva megjelenhessek...

Bolyki János: Válogatás Kálvin János műveiből 10-11.o.

Mindaz, amit eddig Krisztusról elmondtunk, egy célra néz, hogy mi önmagunkban kárhozottak, holtak és elveszettek, őbenne keressünk igazságot, szabadulát, életet és üdvösséget. Krisztus szószólóként közbenjárt, magára vette és elszenvedte a büntetést, amely Isten igaz ítélete szerint minden bűnöst fenyegetett, s ezért a gonoszért, amely őket Isten előtt gyűlöltté tette, saját vérével szerzett engesztelést, ezzel az engeszteléssel az Atya Istennek teljesen és tökéletesen eleget tett. ... A Krisztus halálában elvégzett engesztelés, minden rosszat eltörölt bennünk, hogy igazságban és szentségben jelenjünk meg az ő színe előtt, mi, akik azelőtt tisztátalanok és fertelmesek voltunk. Ezért szeretetével megelőzi és előkészíti a mi értünk Krisztusban hozott kiengesztelést. Nincs addig Istennel teljes és szilárd kapcsolatunk, amíg nem Krisztus köt vele össze. Oly annyira, hogyha teljesen bizonyosak akarunk lenni abban, hogy Isten kiengesztelődött és kegyelmes velünk szemben, egyedül Krisztusra kell szögeznünk tekintetünket és elménket. (Inst. II. 16., 1-3.)

Bolyki János: Válogatás Kálvin János műveiből 103.o.

Soli Deo Gloria!

Sokszor vagyok gondban, mert nehezen találom a megfelelő szavakat, fölöslegesen meg nem szeretek írni/beszélni. Ezért segítségül hívom egy nagy író gondolatait, amik annyira szabadok, hogy akár a reformációra is értelmezhetjük. 

Wass Albert : Elõhang 
 
Volt egyszer egy ember, az õ háza udvarán oszlopot épített az õ Istenének. 

De az oszlopot nem márványból faragta, nem kõbõl építette, hanem ezer meg ezer apró csillámló homokszemcsébõl, és a homokszemcséket köddel kötötte össze. 

És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond. 

De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az õ Istenének. 

És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelsõ szél összedönti. 

És jött az elsõ szél: és nem döntötte össze. 

És jött a második szél: és az sem döntötte össze. 

És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült. 

És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az õ oszlopát. 

És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az õ udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az õ Istenének. 

És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kõbõl, hanem megint sok-sok apró homokszemcsébõl, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.