Vallásos Ábrándozók

Már írtunk a reformációról, meg linkeltünk is. Most kigyűjtöttem nektek az eddigi irományokat.

1, 2, 3, 4, 5.

Amint látjátok az állandó megújulás jegyében a külcsíny változott, miközben a belbecs ugyanaz! Az új forma serabnak köszönhető, blogjáról vettük át!

Már mi sem igazán éljük, csupán ünnepeljük. Erről bővebben nemsokára.

Némi info ITT és ITT, no meg ITT, és végül OTT.

Ismét Erdélyben voltunk néhányan a hosszúra nyúlt hétvégén. Együtt ünnepeltünk az ottaniakkal, azaz ők dolgoztak, mert '56 csak itt ünnep, mi meg néhány napig részt vettünk az életükben. Nem vendégeskedtünk, mert annál már szorosabb a kapcsolat. Testvéri. A gyerekek öröme, mosolya, a csillogás a szemükben feledtet minden gondot, s ez az, ami miatt nehéz szívvel jöttünk haza. Csendben, elgondolkodva, néhány könnycseppett elmorzsolva utaztunk vissza. Nehéz szólni arról, milyen erdélyi magyar árvák közt. Nehéz, mert szülő nélkül vannak, s örömteli, mert ők legalább olyan helyen vannak, ahol nincsenek kitéve fagynak, éhezésnek, felnőttek molesztálásának. Nehéz, mert sokszor küszködik az otthon nehézségekkel, és örömteli, mert sok adomány gyűlt össze, és tényleg jó adni, jó látni a nevelők, a lelkész arcán a hálát, amit igazából meg sem érdemlünk.

Néhány előzmény itt és itt.

Korunk, kultúránk a halállal nem tud mit csinálni, a technikájába beletekeredett önmegvalósítás sajtójával, tudásnak hitt önáltatásával, mámorával együtt, sok diadalorditás után is csak áll zavartan a temetőben. Hoppá... Ott a szélen nagyon nincs frappáns szlogen, nincs nagy elmélet. Csend van.

És félelem. Egyrészt a butaság miatt, hisz az a rengeteg rémisztő film és könyv, horroripari ponyva (újabban mese is) elérte, hogy a temető csendjének ágroppanása mögött támadó-bolyongó holtakat véljenek - de ez reményeink szerint keveseket érint. De a félelem a tehetetlenségből is adódik - nagyobbrészt. "Én itt most mit mondjak, mit csináljak. Hallgassak el? Száműzzem a gondolatot? Rejtsem el?" Ahogy manapság a haldoklókat rejtik - elzárt szobákba, kórházak mélyére, csak hogy ne kelljen szembesülni azzal, ami évezredekig megszokott dolog volt. Száműzni, elzárni. Nem elkísérni azt, akit szeretünk, aki az életünk része...

"Elmúlunk, és vége!" - mondták már nekem is annyian büszkén, önbizalommal teljes ateizmussal (ők mondták!), esetleg megfáradt legyintéssel, mosolyogva azon, hogy én többet hiszek. Értem én, a felhőpamacson velnesszelő hárfás angyalkás mennyországképre én is így reagálnék... Csakhogy én mást hiszek. Mondom is mindig. De közben érdekel, hogy mennyi erő is kell ahhoz, hogy valaki csak legyintsen - tényleg ennyi? Nem. És nem azért mondom, mert menekülök. A Feltámadott Krisztus miatt mondom.

Aztán ott az a mérhetetlen kompenzációvágy. Nem tettem meg éltében - megteszem holtában. Giccses, buta síremlékek képmutatásból. Vagy jószándékból, akár úgy, hogy rámegy mindenünk... Nem jó ez így. Ez így nem jó! Érezzük, látjuk, tudjuk...

Miért kívánkozott ide mindez? (És még lenne annyi minden...) Mert itt a szokásos évi halottaknapja-káosz. Ami káosz a szívekben, fejekben! Tisztelet a kivételeknek - azoknak, akik emlékeznek, visszagondolnak, megrendülnek és beleremegnek a hiányba. Tisztelet az őszintékenek, legyenek akár hívők, akár kételkedők. Tisztelet azoknak, kik a sír mellett mernek rákérdezni életre és halálra. Istenre és miértekre.

Káosz. Amibe esetleg még a papok is beleférnek. Egy kis Biblia. Meg a vallásos jelképek. Bután, kapkodva, nevetséges módon. "Mert ide valami ilyesmi köll, valami szent, vagymi." Íme egyik multiláncunknak sikerült. A vagymi...

Mécses fedeles szentképpel. Szavak, messzire eltévedve a jelentéstől, a tartalomtól. Szavak, semmik, pára. Most akciós a színes-szagos üresség, alkalomhoz illően, vallásosnak ható giccsbe csomagolva.

Ui.: Félve kapargatom meg a mi felelősségünket. Az iparszerűen, igénytelenül temető lelkészek felelősségét, a sok elhadart közhelyszerű rövidrezárást. A figyelmetlenséget, a lustaságot. Azt, hogy az élőkkel, az ittmaradottakkal nem sírunk együtt, nem hallgatunk. Nem szenvedünk együtt.

Uram, irgalmazz...

Szibéria nekünk őshaza, Gulag, Sztálin, sztyeppe, tundra, medve, miegymás. A pozitív és negatív képzettársításokat gazdagítja Pelageya. Nyolcvanhatban, Novosibirskben született, énekel, zenél, de főleg énekel. Népies, fiatalos, rokkos. Hallgassátok!

Még TÖBB.

A hétvégi beszámoló készül, addig is egy kis giccsparádé, mely a vallás után a művészetet is elérte.

További agymenés ITT.

Néhány kép Zalaegerszegről. Ahogy én láttam. Ahonnan én láttam.

Hamvas Bélától. 1956-ról.  Itt találtam (Konzervatív tea-kör). Nem írok hozzá semmit...

Ezerkilencszázötvenhatot az egész irodalom, az egész sajtó, a zene, a festészet, a művészet, a társadalom, a tudomány, a politika elárulta.

Minek árulta el?

Annak, hogy élni csak kell. Senki se mert halni, mint az orosz tankok alatt a munkások és a diákok és a gyermekek. Költő, író, szobrász, zenész, festő, orvos, tanár, mérnök, miniszter, katona, paraszt, munkás.

Soha még nép nem volt ilyen elhagyatott. Semmiféle vagyon, hír, hatalom nem ér annyit, mint amennyit mindezért most fizetni kellett. Nincs az életnek olyan mélysége és magassága, amely ez alatt az árulás alatt ne roskadna össze.

Egy év múlva már úgy éltek, mintha semmi sem történt volna. Mintha e hitvány és korrupt, nyomorult és züllött, tisztátalan és aljas népben egyszer, egyetlenegyszer és egyedül, az egész földön egyesegyedül nem ragyogott volna fel az igazság, és nem mondta volna ki egyszerre és egyhangúlag mindenki, aki itt él, kétszázszoros túlhatalom ellenére. Aki ezt elárulta, az már nem hitvány és nem aljas és nem korrupt és nem nyomorult. Tovább élnek és énekelnek és festegetnek és szónokolnak és tanítanak. Tényleg semmi sem történt?

Évek óta azon gondolkozom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az időről, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekről, akik zenét komponáltak és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízűen ettek és ittak, ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz.

Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyúrtak zsebükbe a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe, mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban: íme, akiknek drágább volt a selyem nyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat. Mintha életnek lehetne tartani azt, amit ezek élnek, mintha költészet és zene és dráma lenne az, amit ezek csinálnak, mintha lehetne ilyen feltételek között élni akár csak hivatalban, vagy gyárban.

Persze élni csak kell. Nagyon nehéz. De ha nagyon nehéz, hát nagyon nehéz. Elrejtőzni és hallgatni, és napszámos munkát vállalni, és fogakat összeszorítani, és nem lázadni, vagyis igenis lázadni, és nem engedni, és átkozott és bőszült görcsben élni, és nem engedni. Hol van ma az a név, börtönökön kívül, amely nem ragad a mocsoktól?

„Semmi szent nincs, amit ez a nép ne gyalázott volna meg, ne süllyesztett volna hitvány eszközzé, és ami a barbárok között is égi tiszta marad, azt ezek a huncut vadak iparként űzik, és nem is tudnak mást — ahol az embert megalázzák, ott már nem tud másként élni, mint saját érdekéért, saját hasznát keresi, és nincsen benne többé szív, még akkor sem, ha ünnepel, vagy ha szeret, vagy ha imádkozik” (Hölderlin)

Majd igazolják őket. Lemosogatják őket, bekerülnek a lexikonba, az irodalom és a kultúrtörténetbe, mint akik magas esztétikai értékeket valósítottak meg. Milyen történelem lesz ez?”

Hamvas Béla: Patmosz I.

Még a teológián a nevetés és szörnyülködés közt billegve emlegettük barátaimmal azt a kis részletet, mely egy elég meredek, fura, amúgy gyerekeknek szánt könyvből való. Az adott fejezet arról szól, hogyan tud bizonyságot tenni a gyerek Istene mellett. A példa hozzá -  így hangzik a dialóg, amennyire fel tudom idézni.

- Szia, megyek focizni! Lejössz Te is?

- Nem lehet! Jézus a barátom, nem megyek focizni!

Ez az abszurd és elképesztő párbeszéd ugrott be, amikor az alábbi kis sport-szobrocskákra akadtam a világhálón!

És, végül, tarararrámmm:

Természetesen Amerikából valók a szobrocskák. A lényeg, meg vagyok nyugodva, mehetek focizni, sőt, még fal-ember, vagy irányító is lehetek az NFL-ben! Hurrá!

Addig is, körülnézni a boltban, mert érdemes!

Ui.: Természetesen ez a kérdésfelvetés itt is érvényes!

ÁPDÉT! Ez még keményebb!

Két éve volt ötvenéves a forradalom. A szüleim '57-esek, ezért ők ellenforradalomnak tanulták. Nagyapám mondta el a vejének (apámnak), hogy az biza forradalom volt. Számomra történelem. Mégis valami mélyen megmozdul bennem, amikor ezt hallom: '56

Két éve elmentünk a feleségemmel a Corvin közbe, végigsétáltunk a kiállított ágyúk, tankok, autók között, miközben a kezünkbe nyomott lyukas karszalagot próbáltuk feltenni. Aztán néhány óra múlva mintha egy nagy forradalmi játék indult volna, rendőrök, füst, menekülő emberek. Ez is lassan történelemmé fog válni. Valószínűleg a történelemkönyvekbe "a randalírozó csőcselék sikeres oszlatása" címmel fog bekerülni. Aztán majd elmondom a gyereknek, hogy az bizony nem csőcselék volt, hanem olyan emberek csoportja (nem tömege), akik mást akartak, mint ami volt.

'56-ról ajánlom figyelmetekbe ezt, meg ezt, és ezt is.

Frissítés: www.56-osmuzeum.hu