Vallásos Ábrándozók

Nem tudom, ki kapta meg már ezt a cikket, de aki nem, annak figyelmébe ajánlom. Elég fontos kérdést feszeget, számomra elég meggyőző módon. Azt hiszem, ezzel a kérdéssel még foglalkoznunk kell...

Figyelem, villanygitárok jönnek

Egy másik zenekar honlapjáról tévedtem ide. Eddig ismeretlen csapat, letölthető zenével, nosza, szondázzunk hát! És... és... nagyot szólt! Meglepően nagyot, és jól!

AEBSENCE

...és hogy miért is kaptam fel a fejem a gödöllői csapat zenéje hallatán? Több okból is:

1. Igazi, feszes, tempós, kiadós rockzene a legjobb fajtából.

2. Kegyetlen jól szól, gratula a stúdiómunkáért.

3. Ének és hagszerek nagyon rendben vannak!

+1. Amit még így nem hallottam: az igazi, jó angolszász rockdallamok közé bekúszó népzenei elemek, hangszerek, népdalszövegek! Óriási, úgy is, hogy keskeny a mezsgye ilyenkor, de ezek a fiúk jól egyensúlyoznak! Nem testidegen különcködés lesz, nem amatőr zenei "kivág-beilleszt", hanem szerves része, alkotóeleme a számoknak.

Kóstoló. Még egy.

És a lényeg: innen tölthető (ha tetszik, akkor meg vegyük meg a CD-t, nem drága és úgy az igazi...)

A most következő írás Szabó Előd naszályi lelkész cikke, és a Reformátusok Lapjában jelent meg nemrég. A cikkben található gondolatok megfontolásra és továbbgondolásra ajánlottak - és persze önkritikára sarkalhatnak, már ha képesek vagyunk rá... Így reformáció ünnepe előtt kellene, az ősök és a kortársak miatt is...

Reform vagy reformáció?

A reformáció hónapjában sok rendezvény, esemény gondolkodtat el minket újra és újra, hogy a csaknem 500 évvel ezelőtt elindult reformációs folyamatok miként köteleznek minket, XXI. századi utódokat arra, hogy mi is a megújulás útjára lépjünk. Két különböző lehetőség közül választhatunk. Az egyik a reform, amely belső finom változásokat hoz elő, nem töri szét a régi keretet, nem alakítja teljesen át, ami volt, mégis új lendületet, új életet formálhat. A másik a reformáció, amely újra építi mindazt, ami deformálódott, tönkrement. Nem csak belső változásokat sürget, hanem sokszor a külsőt is széttörve új formákat hoz létre.
A XVI. századi reformáció teljesen új kereteket állított fel. Nem csak a tanításban, hanem az istentiszteletben, az éneklésben, a lelkészek öltözékében, a gyülekezet aktív részvételében. Ezt a reformációt szem előtt tartva szoktuk idézni a latin mondást: ecclesia semper reformanda, vagyis az egyháznak szüntelenül reformálódnia kell. Szándékosan mondom így. Nem reformra van szükség, hanem reformációra. A középkori egyház is érzékelte az 1400-as években a gyengélkedés jeleit, kimondta, hogy a cél az egyház teljes megújhodása. Aztán eltelt 100 esztendő és nem újult meg semmi. Érkeztek a nagy reformátorok, Luther, Zwingli, Kálvin, velük együtt pedig eljött a reformáció ideje.
Úgy érzem, hogy mai magyar református egyházunk is hasonlít a középkori egyházhoz, amely érezte a megújhodás szükségességét, de mégsem tett semmit. Meg sem lehet számlálni a megbeszélések, konferenciák, tanulmányok sorát, amely kimondja, hogy újítani kell egyházunk életében, de mégsem történik semmi. Eljutottunk oda, hogy a belső, finom változások, a reformok már nem adnak elég lehetőséget a megújulásra.
Mondjuk ki bátran, ahogyan valljuk is büszkén: a reformáció egyháza vagyunk. Keressünk hát új formákat egyházi életünk minden területén. Új formákat az éneklésben és új formákat az istentiszteletben. Új formákat az épületekben és új formákat a lelkészi öltözékben. Félre értés ne essék: nem azzal van a baj, ha szeretjük régi énekeinket, én is szeretem őket. Nem az a baj, ha ragaszkodunk évszázados épületekhez, öltözködési formákhoz, liturgiai elemekhez, én magam is örömmel és hálával viszem tovább a kapottakat. Mindezek azonban nem válhatnak a megújulás alapjává. Eszközök lehetnek, de kiindulási ponttá sohasem válhatnak.
Az alap ugyanis megvettetett, amely a Jézus Krisztus. Sok mindent lehet ráépíteni: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, szalmát. Ahogyan azonban Pál apostol is figyelmeztet, a végső nap fogja megpróbálni, hogy kinek mit ér a munkája. Ezért kell újra és újra tudatosítanunk magunkban, hogy az alapon kívül mindent meg lehet újítani. Lehet, hogy éppen egy több évszázados, ám mára már elfelejtett istentiszteleti forma fog lendületet hozni. Lehet, hogy egy egészen új dallamvilág segíti majd az embereket Istenhez közel kerülni.
Igen, mindent meg lehet újítani, amely elősegíti a híveknek az Isten közelségének megérzését. Egyházunk küldetésének azt kell szem előtt tartania, hogy miként tud keretet nyújtani ahhoz, hogy az emberek Isten szeretet-ajándékát megtalálják, megtartsák, továbbadják. Ehhez van szükség a reformációra. A reform már nem elég. A reform lehet bársonyos, finom, fájdalomtól mentes, a reformáció azonban mindig megrázkódtatással jár. Felvállaljuk ezt a megrázkódtatást? Ki merjük mondani, hogy Isten áldásának gazdag jelei ellenére vannak hibás megrögzöttségeink? Nézzünk szembe ezekkel a kérdésekkel, mert ahol megújulásra van szükség, ott nem szabad semminek megdermednie. Nem szabad véglegessé, megváltozhatatlanná tenni semmit, mert akkor elszáll belőle az újjáformálódás lehetősége.
A reformáció ebben segít számunkra, hiszen mozgást, újulást hoz magával. Segít abban, hogy azokat a dolgokat, amelyek nem megtartó, Istenhez közelvivő funkciót töltenek be, hanem a fejlődésnek állják útját, széttörjük és új formáknak adjunk helyet.
Halogatásra pedig nincsen idő. A középkori katolikus egyház is addig tologatta maga előtt a reform eszményét, amíg jöttek a reformátorok és széttörték a megmerevedett kereteket. A keserű megrendülés nyomán azonban létrejött egy új és folyton formálódó egyház, a reformáció egyháza. Jó lenne, ha nekünk, magyar reformátusoknak sikerülne elkerülni ezt a forgatókönyvet. Ha tudnánk a hőn áhított cél, a megújulás érdekében tenni, előrevinni, lendületet adni.
Egyet azonban soha nem feledhetünk. A reformáció a mi feladatunk. Nekünk, egyházunkért küzdő és egyházunkat szerető embereknek kell átformálni azt, amit szükséges. Az egyház szervezete, az istentisztelet felépítése, az énekek dallama, az épületek és öltözetek mind-mind emberi elemei az egyház életének. Ezt újjá formálni a mi küldetésünk. Legyen hát elég bölcsességünk és alázatunk ahhoz, hogy ami jó, azt megtartsuk, ami elavult azt újjáformáljuk, hogy megvalósuljon a református reformáció!

Egyháztörténet professzorunk mondogatta, hogy az univerzumnál csak egyvalami végtelenebb: az emberi hülyeség. Ékes példáját olvassátok ITT.

Sajna a technika ördöge vezet egy-nullra, ezért a cikk nem kerül beillesztésre, csupán linkelek.

KATT!

Amint azt olvashattátok, új gondolatmegosztó van köztünk, ál- becenevén Shuto. Üdv a csapatban!

 Ma szombat van, dolgos szombat, ami igazából péntek, mert minden pénteki rend szerint megy, csak szombaton, és milyen vérlázító, hogy a jövő pénteket kell ledolgozza az ember előre! Bár nem is ez fáj leginkább, hanem hogy elvették a jól megszokott szabad szombatot, s beraktak helyette egy várakozással teli pénteket, ami már a második a héten, s ki képes egy héten két pénteknyi izgalmat elviselni?

Pedig volt ez másként is: nagyon sokáig a 6 munkanap volt a normális, és bár tudom, van aki ma is 6 illetve 7 napot dolgozik egy héten, nem ez az irányadó. Hozzám hasonlóan sok ember él ma Magyarországon, aki már abba született bele, hogy a szombat a hétvége része, s mint ilyen, alkalmas a kikapcsolódásra, a feltöltődésre, kapcsolatok ápolására, kinek mire. Nekünk már fáj, ha elvesznek egy ilyen napot, mégha kapunk is helyette másikat (ami még nem jött el, tehát lehet, nem is lesz - gondolhatja a bizalmatlan polgár). Ez ugyanis már a mi jogos tulajdonunk. Ha nem az lenne, nem fájna annyira. Valahogyan vissza kell szerezni! Ekkor jön a mentő gondolat: vigyázó szemetek Londonra vessétek! Merthogy tőlünk nyugatabbra ezt a problémát az ún. bank holiday rendszerrel oldják meg. Minden évben mindenki jó előre tudja, mikor lesz hosszú hétvége, ha esik, ha fúj. Kötelezően elő van írva, hogy a hivatalos ünnepeken túl még néhány nap jár a dolgozónak az évben, ami fix szabadságnak tekinthető. Ebből talán ha 5 van egy évben. Nálunk miért nem lehet ugyanezen módszer alapján megadni pl. a mostani 24-ét grátisznak, és akkor megmaradt volna a mai nap is? Hiszen az angol gazdaság nem ment tönkre a mai napig sem, pedig nem ma kezdték, a magyar meg nem dübörög majd jobban ettől az egy naptól, amikor a másik 364-től sem lett (és sajna nem is lesz egy ideig) épp egy "pannon tigris". A kecske is jóllakna és a káposzta is megmaradna... Az ilyen szombatokért vívott harc tehát nem kilátástalan! A kérdés csak az, hogy valóban a szabad szombat-e a fontos, vagy inkább a rá következő vasárnap? A - számunkra gyakorlatilag - hatodik nap, vagy a nyugalom napja? S ha ez utóbbi, akkor hogyan vagyok képesek ünnepelni? Mert igazán a hetedik napnak kellene minőségi változást hoznia, pontosabban fogalmazva annak a napnak, amit az ember Istennel tölt el fokozott mértékben. Ez a nap lenne a feltöltődés napja, a nyugalom napja, a békéé, az ünnepé.

Egy mondatban: a sok dolgos nap között - legyen az akár szombat - van-e akár egy olyan is, amire azt mondom: ez az Úr napja, a nyugalomé. Ha nincs, lehet akármennyi szabad péntek, szombat, vasárnap, hétfő...

Nemrég vettük észre, hogy a Firefox nem tud megjeleníteni egyes bejegyzéseket - a mi hibánkból. A blog.hu munkatársainak segítségével ezt a hibát sikerült kiküszöbölni. Most néztem végig az archivumot, és minden olvasható.

A lényeg, hogy milyen módon nézünk körül, nyitott szemmel járjuk-e a világot? Ha igen, rengeteg minden jelképként ható, szimbólummá alakuló, valami elvontat kiábrázoló dologgá válhat. Beléjük botlunk.

 

Mégegyszer: nyitott szem, szabad asszociációk, ugrani képes fantázia, és természetesen megtestesülésre váró tartalom...

Mai pédánk:

Mi köze ennek a zalaegerszegi gyógyszertárnak a megtéréshez?

Ez az épület szülővárosom hírhedt helye volt a közelmúltig. A buszállomáshoz közeli egykori "Utasellátó", a városi folkról elnevezése alapján a "Parasztelosztó". A kádári vendéglátólánc eme példánya semmivel sem volt különb testvéreinél - finoman szólva is ilyesztő volt még nappal is a magamfajta kölyöknek (a közelében gyerekeskedtem). Messze volt a westernkocsmák hangulatától, semmi köze nem volt a később megismert pub-feelinghez. Ez csak a lepukkant alkoholisták pihenőheje, asszony- és gyerekverő roncsok kikötője, szocreál-kockába zárt fröccs- és füstszag. Ennyi volt.

Aztán a rendszerváltozás után a talponálló egy ideig még tartotta magát, a züllött alakok rendszerfüggetlenek. Ám ez is megváltozott. Nem is tudom mikor. Pár hónapja arra járva meglepődve láttam meg azt, ami a képen van. A valamikori kocsmából - gyógyszertár lett, a rosszemlékű utasellátóból a "Zalai Gondviselés Gyógyszertár".

Megtérés. Amikor a bűnös ember találkozik az Istennel, konkrétan és személyesen. Találkozik vele, és meglepve tapasztalja, hogy nem összetöri őt, hanem meg akarja gyógyítani. Összerakni, helyreállítani. A kegyelem, a megváltás közbelép, az óemberből újember lesz, és az addigi út megfordul, átalakul. Ez a megtérés. Új célok, a régi tartalom Isten kezében megújul, a régi "berendezés" helyett új lesz. A pultok és talponállók helyett gyógyeresszekrények. Az addigi szomorúságforrás, család- és személyiségromboló (szétdobáló) kocsmából másokat segítő, egészséget építő, vitaminokat osztó hely lesz. A kiégett pultosnő helyett szemüveges, segítőkész gyógyszerész (tudom, voltam ott tegnap!). A folyamatos félhomály helyett világos. A füstfelhőt felváltja a fájdalomcsillapító! Életet segítő hely lesz. Megújul, jobb lesz... Így van ez az ember életében is. Lehetőség: új főnök, új tartalom, totális renoválás...

Ez a megtérés...

Exkurzus: Milyen az a zalai gondviselés? Az isteni életsegítés helyspecifikus módozata, külön, tájjelegű isteni beavatkozássorozat? Miben különbözik a borsodi gondviseléstől, a somogyitól, vagy a budaitól? Valaki segítsen!

Személyes okokból kissé átgyúrtam az előző szöveget, íme, továbbfejélesztve:

„Az út üres,
de működését abba sose hagyja.”

Lao-ce: Tao te king

            Ahhoz, hogy jól lássuk magunkat, alkalmasint el kell távolodnunk élethelyzetünktől, hogy rátekinthessünk az egészre, amit életünknek nevezünk. Lao-ce elég „messze van” ahhoz, hogy madártávlatból szemlélődhessünk.

            A keleti ember a tanulást, fejlődést úton járásként fogja fel. Ahogy Lao-ce írja, az út folyamatosan működik, segíti a vándort, hogy eljusson céljához. Így lesz bölcsebb, tapasztaltabb. Életformájává válik a belső zarándoklat, s ez segíti hozzá önmaga és a világ jobb megismeréséhez.

            A nyugati ember, azaz mi, nem így élünk. Az élet számunkra legfőképp napi gondokat, megoldandó feladatokat, problémákat jelent. Teleszervezzük az életünket eseményekkel, de közben nem fejlődünk, nem mélyülünk. Egyhelyben járunk. Természetesen a mi gondolkodásunktól, keresztyénségünktől sem idegen az út, az úton járás képe, hiszen a Szentírás, az énekeink újra és újra visszatérő motívuma. Nem mond újat az út képe, hiszen gyakran használjuk. De csak használjuk, és nem járjuk az utat. Beszélünk róla, hosszúságát, szélességét elemezzük, kiszínezzük az út szélét, és közben valahogy a lényeg elsikkad. Nem indulunk meg, csak halogatjuk a vándorlást.

            „Én vagyok az út…” Jézus azt mondja, ő az Út, őt kell követni. Ez a tanítványság lényege. Ne a hétköznapokban vessz el, hanem kövess engem. Ne magaddal legyél elfoglalva, hanem kövess engem. Az Út tele van izgalmakkal, meglepetésekkel, nem tudod, hogy a következő kanyarban, kereszteződésben mi vár rád, mi lesz rád hatással, ami megváltoztat, ami közelebb visz Hozzá. Amikor az első Pünkösd után a tanítványok elindultak minden égtáj felé, ezt a szellemiséget vitték magukkal, hiszen három éven keresztül vándoroltak (zarándokoltak) Jézussal. Katolikus testvéreink zarándoklatai, akár több száz kilométeres gyalogútjai ezt próbálják felidézni, próbálják elősegíteni, inspirálni a belső zarándoklatot.

            Tanítványságunk nem valami statikus, merev „templomban ülés”, hanem maga az úton levő élet. Nem nekünk kell ölbe tett kézzel várnunk, hogy Isten elénk jöjjön, hanem nekünk kell felé mennünk az Úton. Ha nekünk is életformánkká válik a belső zarándoklat, akkor megtapasztaljuk azt a csodát, hogy szép csendben átformálódunk, egyre inkább Krisztus-arcúakká válunk.