Vegyes érzéseim vannak a lelkiismeret-nyugtatássá silányult halottak napjával kapcsolatban. Egyrészt tiszteletben tartom az emlékezést, erre nekem is szükségem van. Másrészt felhorkanok, amikor trendi mécsesek százait látom mindenütt.
Tegnap istentiszteletet tartottunk a temetőben evangélikusékkal együtt. Amolyan különös bizonyságtétel a feltámadásról ott, ahol igazán "nagyot szól". Aztán bejártuk gyülekezetünk nagy eleinek sírjait, zsoltárokat énekeltünk, emlékeztünk rájuk. A temetőben megforduló emberek furcsán néztek ránk. Hát igen, mi vagyunk a szubkultúra, nem ők.
Este a feleségemmel sétáltunk egyet a temetőben. Valami régen érzett hangulat fogott el. Csend, halkan beszélgető emberek itt-ott, a sok mécses megnyugtató sárga fénye. Szinte tapintható volt a nyugalom, s a reménység, hogy lesz feltámadás, hiszen minden egyes gyertya és mécses ezt üzente. És persze az elmaradhatatlan prosztóság: nagy sír, új, díszes, rengeteg mécses, körülötte a család. Nagyapa, hangosan, erőteljesen: "Ez bírja három hónapig, elemes!" Kisgyerek: "Anyu, itt van a dédi?" Anyuka mobiltelefonozva, bizonytalanul: "Igen...itt alszanak a sírban." Kisgyerek: "Mi az, hogy sír?" Anyuka nem válaszol, mert sms-t ír. Gyorsan továbbsiettünk, félve anyu válaszától.
Halottak napján/utána bízzatok a régi köszöntés üzenetében: Krisztus feltámadt! Bizony feltámadt!
Csatlakozz!
