{Írni akartam egy visszahangot, régebbi írásokat is nézegettem,
majd megtaláltam itt egy hozzászólásomat.
Újra átszűrtem magamon...}
1.
Harmadik éve tanulom a gyászt. Addig próbáltam belehelyezkedni más érzéseibe, átvenni a rezdüléseket, átgyúrtam magamban. De, ez így nem megy. Lehet, hogy elugrasz a közhelyektől, de még mindig messzire jársz a valóságtól. A visszavonhatatlan, feloldhatatlan hiánytól. A megváltozhatatlanság hideg beletörődésétől. Úgy, hogy vannak halottaim, egyre jobban tisztul és érdekesmód zavarodik a dolog. Haláltánc ez, életem végéig, sokarcú állapot...
Harmadik éve jelent igazán valamit a halottak napja - még ha nem is ragaszkodom a dátumhoz. Ez a koncentrált temetőben állás. Gyerekkoromban szerettem kijárni a gyertyagyújtogatás, és Papám mítosza miatt - én vagyok az egyedüli unokája anyai nagyapámnak, akit látott életében, 2 éves voltam mikor meghalt, egy emléktöredékre azt mondom, hozzá kapcsolódik. Ez változott meg az utóbbi években. Hogy vannak halottaim.
Tavaly elsején volt egy igazi, mély élményem. Kimentünk este ismerősökkel a becsvölgyei temetőbe - nekem nincs ott senkim, kísérőként mentem. Kötöttségek nélkül álltam abban a valódi, kis, falusi temetőben. Sötét volt már (az az igazi, hirtelen meglepő későőszi sötét), csak a mécsesek, gyertyák világítottak, csend volt, néhány ember. A bejárat felé álló feszület mellett, kicsit távolabb, a fák között, kivilágítva a református templom tornya. Fent a csillagos ég (nem volt egy felhő sem), lent tükörképe a sok pici lángban. Na ott, kilométerekre nagybátyám, apám, nagyapáim sirjától tudtam igazán, pár erős pillanatig belerendülni a hiányukba, meg abba, hogy van nagyobb erő a halálnál...
2.
Amúgy pedig, ha temetőbe kell mennem, egyedül szeretek lenni, hétköznap - nem ünnepkor, nem halottak napján. Egyedül, hogy ne kelljen megfelelni, se időben, se formában. Figyeltem magam, a gyászom nonkonformista - talán mindenkié az, személyes, egyéni. Ellenpontként segítenek a szertartások, az időt és teret összefogó kapcsolódások, de ha mindez megvolt, a legjobb egyedül. A saját rítusaimmal. A saját rítusainkkal.
Egyébiránt nem félek a temetőktől, sem a halottaktól. Miért is kellene? Az élők a veszélyesek. Korunk hazugsága, hogy ott félni kell. Posztmodern terra incognita a halál, ennek evilági átszűrődése a sírkert. Ezért félnek sokan. Én már nem.
Lelkészként is másként van ott az ember, túl a személyesen, olyan emberként, aki a szertartást vezeti, azt a bizonyos kollektív nyelvet, a búcsúzás kódját töri fel. A sírtól vissza jó lassan sétálni a temetőben.
3.
Németh Zoltán - Esőváró
Ha meghalsz, én nem leszek melletted
gyászoló rokon.
Csendesen megállok sírodnál,
széttárom karjaim:
keresztté leszek a sírodon.
Csontjaimról hozzád a húst, a bőrt
lemosni várom az esőt.
4.
Jézus ezt mondta: "Én vagyok a feltámadás és az élet!"
Csatlakozz!
