Vallásos Ábrándozók

Különös dolog történt tegnap: számításaim szerint legalább 1 teljes hét után kisütött a Nap!

Miért annyira különleges ez? Azért, mert úgy gondolom, ha nekem olyan jó kedvem volt a múlt héttől, mint egy hintalónak (csak, hogy klasszikusokat idézzek), akkor vajon milyen hatással volt az öngyilkosságra hajlamosak körében ez a borongós idő?

Szóval a lényeg: kisütött a Nap! Post tenebris fiat lux! S megint csak megerősített valamiben: vannak rajtam kívül lévő erők, amik bizony az én engedélyem nélkül is működnek, szerencsére! Hiába vagyok a sötétségben, a borongósságban, a reménytelenségben olykor, s nem tudok rajta változtatni, azért az ilyen pillanatokban, amikor "megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat – hasztalanul ostromolták", nos, ilyenkor én is átélem: ez a magától, ez a kegyelem. Jó az örök Világosság kegyelmében élni, átélni, hogy amikor nem fut az élet szekere, amikor a vágyak (kösz a postot!), vagy a csüggedés, vagy egyszerre mind a kettő (a nehézségek elől jó álomvilágba menekülni) elborítanak, akkor a nagy sötét tumultusban egyszer csak felragyog a kegyelem fénye! Hogy a vesztes csaták után van feltámadás, s nem tarthat magában az örök homály! 

Ez a tegnapi nap ilyen volt. A Nap fényével együtt jött a kegyelem fénye. Furcsa lehet nekünk, bibliás embereknek, de a világ Világossága szólt tegnap a fotonok hullásán keresztül: tart a kegyelem, a sötétség nem tarthat örökké, mert bármily valószínűtlennek tűnjék is: van erő, ami dolgozik rajtunk kívül is, s megcselekszi, amit akar. Mily nagy kegyelem, hogy értünk cselekszik!

A Nap kisütött. A kegyelem jele megjelent. Erről pedig a Gyűrűk Urának Pelennor mezei csatája jut eszembe: kevés rohir, sok ork, de ami mégis óriási erő: a Nap a rohirok mögött kel fel, s egyáltalán felkel, hogy elűzze a homályt, s hogy a kevés által adjon győzelmet! Hálás vagyok, Uram, hogy a gyenge, a kevésnek látszó mellett ott állsz, s felragyogsz a sötétségben, reményt adsz és győzelmet a bennünk és a körülöttünk levő sötétséggel szemben!

Nem tűntünk el végleg a webes világból, csupán a hétköznapok daráltak be minket, de visszatérünk, mint ama dzsedi a filmvásznon.

Új rovat indul. Mocorgott már bennünk valami, és most íme, megyzületett: a Lélekápoló. Gondolatok az egészséges lelki élethez, ahogy mi csináljuk vagy szeretnénk csinálni. Természetesen nem ömlengés, lelki fröccs, mentálhigiénés szakbarbárság a cél, hanem valami sajátos, ami a mienk és megosztjuk veletek.

Addig is, míg az új rovat indul, egy igen sajátos ráhangolódás.

Árnyék és fény. Árnyék nincsen fény nélkül, de fordítva ez már nem igaz. Ha megengeditek, most egy kicsit játszanék a fény-árnyék, illetve a személy és az árnyéka gondolatokkal szabadon.

Nem is olyan régen láttam a méltán híres, sokat emlegetett, de soha meg nem tekintett filmet, aminek japán címe, hogy Kagemusha. Én csak az angol címre tudok támaszkodni a cím jelentését illetően, ami annyit tesz: Árnyék harcos. Aki esetleg nálam jobban tud japánul, az kommentben írja meg, hogy jó-e az angol-magyar cím, vagy azért az eredetinek van-e valamiféle finom árnyalt jelentése! Köszönöm!

Szóval a film nem túl pörgős. Nincsenek benne óriási kardozások, a harci jelenetek elnagyoltak. A lényeg nem is ez, hanem hogy az egyik nagy hadúr egyszer csak halálos sebet kap, s megbízza legjobb embereit (családtagjait is) - tartsák még fenn annak látszatát, hogy még él, kerek 3 évig. Ja, és ne mozduljanak ki a területükről, ne támadjanak, csak védekezzenek, ha kell. Mindenki megfogadja és szereznek egy hasonmást, aki eljátssza a szerepet. Minden tökéletesen alakul. Ám szépen lassan kiderül, hogy gyakorlatilag mindenki ettől a hadúrtól szenved, még halálában is. Eddig az árnyékai voltak, most, hogy nincsen többé, nem tudnak mit kezdeni magukkal. Eddig az volt a baj, hogy háttérbe voltak szorítva, most azonban ötletük sincs (vagy csak rossz ötletük van) arra nézve, hogyan legyen tovább. Nem tudnak a tanácsa nélkül jó döntést hozni. A szelleme ott kísért állandóan az emberei között. Amikor pedig már nem titkolhatják tovább: meghalt a vezér, akkor támadást indítanak az elhunyt vezér akarata ellenére, s mind egy szálig el is hullanak a csatában. Bár a vezér nem volt egy kedves ember, de vezér volt, s az árnyékainak nem sikerült a vezér fölé nőni. Nem lehet nagyobb a szolga az uránál, bármilyen ura is volt.

Ezek után felteszem magamnak a kérdést: talán többet tudok tenni a Mester árnyékaként, mint ő, aki maga a fény? Vajon tudok-e árnyékként, a fény nélkül jól látni, s bölcs döntéseket hozni életemre nézve? Vajon hallgatok-e a meghalt és feltámadt Úr szavára? Lehetek-e, mint szolga, nagyobb az Uramnál, fölé nőhetek-e? Nyilvánvaló a válasz: nem. Mégis folyton próbálkozom ilyesmivel, s folyton elbukom. Ilyenkor pedig siránkozom, hogy nem sikerült… csak hát a Világosságot meg sem kérdeztem: jó lesz-e úgy? Azt hiszem, jó a Mester árnyékának lenni, vagy épp a Mester árnyékában lenni.

Sokkal jobb, mint mondjuk apáméban. Az embernek az apja árnyékában élni sokszor fáj. Úgy érzi, az nem önmaga, aminek mások tartják, az apja alapján. Ez még talán igaz is, de egyre inkább azt hiszem – nem kell harcolnom, hogy kitörjek: bizonyos szempontból az árnyékában is kell, maradjak. Én leszek mindig a fiú, ő pedig mindig az apa. De nem gondolom, hogy ugyanolyan alakot kell felvennem ettől, mint amilyen ő. Lesznek hasonlóságok és különbségek. A kérdés az – el tudom-e fogadni, hogy vannak hasonlóságok, vagy csak mindenáron különbözni akarok, hogy engem is észrevegyenek, s engem ítéljenek, ne az apámat bennem? Persze, az árnyékból kilépni részlegesen sem egyszerű, s nem egyszerű elfogadni: valamikor én csak árnyék vagyok, például a Mester mellett.

Fény és árnyék: azt hiszem, ez a téma még nem lesz lezárva egy ideig.

A harcoknak vége, maradt a romok eltakarítása, a halottak eltemetése a sebesültek gyógyítása/gyógyulása. A lélek azonban lassan gyógyul. Imádkozzatok, hogy több harc ne legyen, és hogy a lelki sebek egyszer végleg és felszakíthatatlanul beforrjanak!

"A legfrissebb adatok szerint az izraeli hadsereg gázai offenzívájának 1330 palesztin halottja és 5450 sebesültje volt. A halottak között 437 tizenhat éven aluli gyermek, 110 nő és 123 idős ember volt. Életét vesztette 14 orvos és négy újságíró is. A december 27-én kezdődött 22 napos offenzívában 1890 gyermek sebesült meg, kétszázan szenvedtek valamennyi korcsoportból súlyos sebesüléseket. Izraeli részről tíz katona és három civil halt meg."

(Forrás: Magyar Hírlap 2009. január 23.)

Nemrég egy blogajánlót olvashattatok, ugyanebben a témában. A cím alapján akár azt is feltételezhetnétek, hogy az én családomról van itten most szó, hiszen én morfondírozok ezen az oldalon, de nem, nem rokonság, hanem barát. Szóval ajánlom figyelmetekbe a MORFONDÍRt, lássatok bele a hazai igényes szubkultúra jeles képviselőinek hétköznapjaiba. "A lelkész is ember!"

Magyar kultúra napja van. Szjaki mondta, hogy hát akkor, milenneha, én is írjak valamit. De nem ment...
Ennek örömére szerveztem egy kis "gerillainterjút" ismerőseim körében. Vettem a telefont, Skype-ot, Msn-t, és feltettem egy kérdést (orvul, előre megfontolt szándékkal).

Neked mit jelent a magyar kultúra?

Akik válaszoltak, diákok, fiatal értelmiségiek. Itt vannak a válaszok a maguk hirtelen őszinteségében, szemezgessetek!

J. (21): Nekem a színeket és a történelmet jelenti.

M. (23): Huhh, pirosfehérzöld... És a "Halotti beszéd" Máraitól!

H. (30): Magyarnóta, magyar kocsma, népdal, néptánc, népművészet, népviselet. Tartást, hátteret, talajt jelent. Manapság ezt, így leszarják többnyire, épp ezért kevesen nevezhetők magyarnak.

K. (25): Magyarságunkat kifejező dolgok, a nyelvünk, a zene, az irodalom...

T. (25): Nekem a népdal, amit énekelek, leginkább ezt!

A. (27): Széchenyi és a Lánchíd. Ő ajánlotta fel egy éves jövedelmét! Ez a magyar kultúra támogatása...

T. (33): A magyar nyelv szépsége. Arany János Toldija, és Jókai regényei, ezek nyelve, ahogy belemélyedsz.

R. (18): Hagyományok fenntartása, emlékezni a régire, jelezni, hogy magyar vagyok.

Sz. K. (29): Ezen még nem gondolkodtam, nyilván mindent jelent, ami engem körülvesz.

L. (30): Küldetés. Tiszta beszédet.

G. (21): Írók, költők, művészek és azok alkotásainak összessége.

N. (32): Nekem elsőre, József Attila színházban egy jó darabot, és Márai "Gyertyák csonkig égnek".

A. (29): Amit bármelyik másik, csak az én környezetemben, rám hatással lévő, szellemi, lelki, gondolkozásbeli közeg. Az a keret amelyben én is elsajátítottam a világhoz való hozzáállásomat.

L. (19): Bor, pálinka, néptánc, szüret

M. (27): Munkácsy, Tereskova, Gundel, Ford, Szőke András, Deák Bill és Tenkes kapitánya.

G. (29): Kaukázus, Bartók, Takáts Eszti, Bödőcs Tibi. Meg Tarr Béla, Krasznahorkai... Ja és a gyurcsányorbán!

Köszönöm a válaszokat. Nekem mit jelent?

Ma:
Szerb Antal és Bartók Béla borozgatnak egy Harcsa Veronika koncerten. Holnap Ferenczi Györgyöt nézik majd meg...

Máskor meg mást.

UPDATE!

Kommentekben természetesen lehet még válaszolni a kérdésre, jó lenne, írjatok!

{göcseji gyerek vagyok...}

Két néni várakozik a négyes buszra az egerszegi vasútállomás előtt.
- Te Margit,mennyi is van még a nyugdíjig?
- Három év, Erzsikém, asztá' megyek pihenni. Többet megyek majd a hegyre, bár most is szokok.
- És, hun dógozó'? Osztrákba' még mindig?
- Dehogy, itthol, a Flexbe'!
- És ott micsinálsz?
- A Sun M4000 és M5000 szervergépeit rakjuk össze. Rosseb sok drót, meg kacat, de megvan a szabásminta, úgyhogy megy a dolog.

Nem hiszed? Nézzél csak ide!

Halvány emlékeim vannak iskolás koromból, amikor a Kultúra napját ünnepeltük. Elmaradt egy-egy óra, volt vers, megemlékezés Kölcseyről, koszorúzás, Himnusz recsegő lemezről, amit nem énekeltünk, csak hallgattunk. Aztán a középiskola, ahol kamaszként unottan vagy éppen szívvel-lélekkel vettünk részt a kultúrálódásban. A Himnusz majd szétvetette a falakat, úgy énekeltük, a műsor igényes volt és elgondolkodtató, neves előadó tartott előadást, amit tizenévesként is tátott szájjal hallgattunk. Igen, amolyan konzervatív, igényesebb gimibe jártam, sőt egyháziba.

Ma a kultúra napja egy-egy cikk elolvasása, Kölcseyről tanultak felidézése. A Kultúra napja nem kiemelt ünnep sem nekem, sem családomnak. Azért nem, mert nem megemlékezünk a kultúráról, hanem éljük. Olvasunk regényeket, magyart is, meg világirodalmat. Néha verseket is, amiknek szavait ízlelgetjük. Sok zenét hallgatunk, fő vonal a klasszikus és a népies. Próbáljuk kerülni az új jövevényszavakat, de azért be-becsúsznak. A Himnuszt minden fontos alkalommal elénekeljük. De ez csak az én kis családom. Mi nem vagyunk átlagosak, mi a szubkultúrához tartozunk a magunk kultúraszeretetével.

Némi elmélkednivaló ITT.

 Algírtől kaptunk levelet:

"Variációk ökumenikus ima7re:
 
-elmegyek 1x a héten meghallgatni saját lelkészemet saját templomomba
-elmegyek 1x a héten meghallgatni saját lelkészemet más templomba
-a baptista lelkész mindenkit meg akar téríteni, különösen a katolikusokat
-a plébános magasról tesz rá, hogy ökumené, ezért máriázik a szentbeszédben
-a saját lelkészem szót sem ejt az ökumenéről a prekájában, mintha nem is lenne ima7
-véletlenül én is keresztet vetek
-az evangélikus a legjobb

..."

Az Ácsi Református Gyülekezetnek nem is olyan régen volt egy nagy tudású lelkipásztora, Körmendi Lajos. A gyülekezet még emlékszik rá, nem is tud mást tenni, rengeteg ember életére hatással volt, a személye, igehirdetései, élet-látása. És mindezt úgy érte el, hogy nem alkalmazott trükköket, nem volt hatásvadász, sem olcsóvá nem lett szavai között az Üzenet. Egyszerűen hiteles volt. Gondolatai átvehetők, mégis mélyek. Egy szilánkot mutatunk most meg a hosszú évtizedek szolgálatából...

 Gondold meg, mit ér az életem,
milyen mulandónak teremtettél minden embert!
Zsoltárok 89,48

  Úgy tudnám jellemezni ezt a verset, mint a Biblia legrégibb kiáltását a halhatatlanság után. Különös kiáltás. Nem az ösztönön alapszik, nem is a józan meggondoláson. Nem csupán az élet utáni vágyat fejezi ki, nem is pusztán a haláltól való félelem szülötte. Nem valami új környezet utáni vágy teremtette. Eredete a gazdaságosság szellemében, a tékozlás elleni küzdelemben van. A zsoltáríróra ránehezedik az emberi élet tartamának elégtelensége. Nem gondolja, hogy az élet nem elég a szórakozásra. Az öröm mindig rövid lélegzetű. Arra gondol, hogy az élet túl rövid a rá kiszabott feladatokra. A szőlőmunkást látja maga előtt, akinek el kell végezni egy bizonyos munkát, de úgy találja, hogy a kiszabott munka nem fér el egy nap keretei között. Azt mondja: „Mit akart a szőlőmunkás Ura ezzel a munka és idő közötti aránytalansággal, bizonyosan úgy tervezte, hogy a munka belenyúlik a másik napba is.”

Lássuk meg, hogy a zsoltáríró kiáltása, minden idők legmélyebbről jövő hangja. Ami bennünk a jövendő utáni vágy, azt nem ennek a világnak a nyomorúsága szüli bennünk, hanem ennek a világnak a hiábavalósága. A zsoltáríróval együtt mondjuk: „Mily semmire teremtetted Te mind az embernek fiait- miért adtál nekik rendelkezést a munkára, amely semmiképpen nem arányos az élettel, amelyet e földön engedélyeztél nekik?” Úgy érezzük, mintha több bútort kellene beraknunk a házba, mint amennyit el tudunk helyezni. Végtelen, korlátlan aspirációink vannak, és csak egy órát élünk e világon. Örökké tartó szerelemmel lelkesedünk, és az sohasem ér bele a nyárba. Az a parancsunk, hogy nemzedékek számára dolgozzunk, és a mi életünk csak hetven esztendő. Az élet túl rövid nekünk. Nem rövid a méh számára, aki befejezi őszre a méhpalotáját. Nem rövid a kismadárnak sem, mert el tudja dalolni dalát. De nagyon rövid az ember számára, aki nem valósította meg álmait, nem dalolta el dalait, és aki munkáját épphogy megkezdte a földön. 

Azért óh Uram, tudom, hogy nem ez az én célom. Te olyan erőkkel szereltél fel engem, amelyeket nem tudok ezen a földön kihasználni. A múlandó kis bogárról beszélek. De ha ez az élet volna minden, a méhecske nem volna olyan múlandó, mint én. A rovar befejezi a munkát, amelyet rábíztál. Az én hajlékom befejezetlen marad. De éppen ez a befejezetlenség tesz reménykedővé. Te nem azért adtál nekem erőket, hogy azokat elpazaroljam, hanem mert holnap folytattatni akarod velem a munkát. Nem a félelem kiáltat Hozzád, hanem az igazságérzet, a Te igazságodnak megvallása. Ha a föld kielégítené minden szükségemet, elfogadnám a halál napját. De a föld nem felel lelkem kiáltására, Tőled várok feleletet. Bizonyára várnak valahol a válaszok szívem leveleire. Vigyázz rám, hogy ne gondoljam azt, hogy hiábavalóságra teremtettél engem.

Körmendi Lajos, Ács