Halvány emlékeim vannak iskolás koromból, amikor a Kultúra napját ünnepeltük. Elmaradt egy-egy óra, volt vers, megemlékezés Kölcseyről, koszorúzás, Himnusz recsegő lemezről, amit nem énekeltünk, csak hallgattunk. Aztán a középiskola, ahol kamaszként unottan vagy éppen szívvel-lélekkel vettünk részt a kultúrálódásban. A Himnusz majd szétvetette a falakat, úgy énekeltük, a műsor igényes volt és elgondolkodtató, neves előadó tartott előadást, amit tizenévesként is tátott szájjal hallgattunk. Igen, amolyan konzervatív, igényesebb gimibe jártam, sőt egyháziba.
Ma a kultúra napja egy-egy cikk elolvasása, Kölcseyről tanultak felidézése. A Kultúra napja nem kiemelt ünnep sem nekem, sem családomnak. Azért nem, mert nem megemlékezünk a kultúráról, hanem éljük. Olvasunk regényeket, magyart is, meg világirodalmat. Néha verseket is, amiknek szavait ízlelgetjük. Sok zenét hallgatunk, fő vonal a klasszikus és a népies. Próbáljuk kerülni az új jövevényszavakat, de azért be-becsúsznak. A Himnuszt minden fontos alkalommal elénekeljük. De ez csak az én kis családom. Mi nem vagyunk átlagosak, mi a szubkultúrához tartozunk a magunk kultúraszeretetével.
Némi elmélkednivaló ITT.