Vallásos Ábrándozók

Amit nagy hirtelen találtam a neten: Népszabadság, Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Index, és egy ellenvélemény.

{földön}

Igenis, szükség van az ünnepre, a felszabadult, görcsmentes, szabad ünneplésre. A találkozásra, együttlétre. Az örömre, amit csak azért sem engedünk megzavarni...

Megtörtént. Aláírták. De most tényleg történt valami. Nem formaság, hanem rendbetétel. Helyreállítás. Helyreállás. Egyek vagyunk - úgy, hogy mindig is egyek voltunk. És megmutattuk ezt, egyértelműen sokan, sokfelől.

(Exkurzus. Többen voltunk, mint húszezren. Nem sérült meg senki. Nem tört össze semmi. Nem maradtak szeméthalmok. Nem volt sértve senki. Lehet ezt így is...)

Nem maradt keserű utóíz, jó volt ott lenni. Kerülni szeretném a közhelyeket - azért is, mert taszítja a közhelyeket a tegnapi ünnep. Nem giccses volt, hanem szimbolikus. Nem semmitmondó, hanem nagyon is konkrét.

Határon inneniek, azaz mi, talán javítottunk valamit. Határon túliak elfogodták a gesztust. De ez az egész tényleg mellékes, mert találkoztunk, együtt voltunk.

Megmutattuk magunkat. Nem a fásult, üres vallásosságot, nem az életidegen kegyeskedést, nem a (túl)vastagnyakú hamis mindennel-szembenállást. Egyszerűen megerősítettük, hogy összetartozunk. És ezért nem kell szégyellni magunkat, nem kell halkan, pisszegve, nehogy meghallják, nem kell diplomatikusan fogalmazva. Egyszerűen kimondtuk: egyek vagyunk. Ennyi...

...és találkoztunk sok régi ismerőssel. Én is. Az évek óta nem látott kárpátaljai évfolyamtárssal, pár hónapja Nagyváradra visszaköltözött családdal, zalaegerszegiekkel (onnan indultam), és még sorolhatnám...

Megtörtént, és örülök, hogy részese lehettem.

{égen}

De mindez semmiség. A lényeg, az erő, a bátorság a közös éneklésben volt, a közösen elmondott Hitvallásban, Miatyánkban. Az Úrvacsorában, a megtört kenyérben, a borban. A többi csak körítés, csak járulékos öröm.

Áldottak vagyunk, ajándékot kaptunk a Világ Urától, és végre egyszer kinyújtottuk a kezünket...

***

/folyt. köv./
azaz a következő napokban itt a blogon képekkel, gondolatokkal, véleményekkel járjuk majd körbe az Alkotmányozó Zsinat eseményeit, gondolatait, jeletőségét, utóéletét, visszhangját.

A hétvégi hallgatásom oka, hogy ismét Erdélyben jártam. Ott kaptam egy albumot Maros megyéről, amit Váradi Péter Pál fényképezett. Kb. egy éve találkoztam vele szintén Erdélyben. Mosolygós szemű, barátságos ember. Nagyváradon született, most Veszprémben él, de gyakran járja Erdélyt és fényképezi azt, amit sokszor más nem lát meg. Születésnapomra kaptam meg Wass Albert havasai című könyvet, ami szintén az ő munkája. A képek magukért beszélnek.

Már rég készültem Félixről írni, de mindig elodáztam, mert nem tudtam igazán megfogni, mit is jelent számomra az ő zenéje. Először úgy hallottam muzsikálni, hogy félig kilógtam a koleszerkélyen, hogy átlássak a közeli szórakozóhely udvarára, ahol épp javában folyt a koncert. Nem tudtam, mi ez, de képtelen voltam elszakadni tőle. Aztán kölcsönkértem agyonmásolt kazettákat, majd néhány éve végre megvettem az első cd-met. Szinte minden alkalommal megszűnik a külvilág, magával ragad valami belülről feltörő erő, libabőrös lesz a bőröm. Soha nem tudom megunni. De ezzel még közel sem vagyok ahhoz, amit átélek, mikor hallgatom.

Egy délvidéki fiú, aki igen szűkszavú, még a nagydumás Fábry is alig tudja szóra bírni. Ő a zenén keresztül mondja el, amit mások szavakkal.

Az alábbi zenéket szigorúan tilos beépített vagy asztali hangszórókon hallgatni! Tessék rádugni a gépet az erősítőre, minden mást kikapcsolni, és hátradőlve alámerülni!

Abszurd egy korban élünk... Abszurd, hisz ünnepre ad okot, ha valami teljesen evidens dolog megtörténik. Márpedig ünnepelni fogunk, mert kell, május 22-én Debrecenben!

Jöjjön először a hivatalos sajtóanyag:

 

Történelme egyik legfontosabb és legfelemelőbb pillanatára készül a magyar reformátusság.

 

Egyszerre kondul meg a Kárpát-medence összes református templomának harangja, amikor egységesülnek a történelmi határok megváltoztatása miatt szétszakított Erdély, Kárpátalja, Felvidék, Délvidék és az anyaország reformátusai. 2009. május 22-én, pénteken az Alkotmányozó Zsinat Debrecenben ül össze, hogy elfogadja az egységes Magyar Református Egyház Alkotmányát.

 

Bölcskei Gusztáv, a Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke az egységesítés gondolatáról így fogalmazott:

 

„A 2004. december ötödikei népszavazás után elhatároztuk: ha már ez a gyalázat bekövetkezett, legalább a magyar református egyház egyesüljön. 2005-ben kimondtuk, hogy aki a magyar református egyházhoz tartozónak vallja magát, éljen bárhol a világban, és legyen magyar vagy más anyanyelvű az tagja közösségünknek. Aztán arra gondoltunk: mi lenne, ha közös alkotmányunk lenne, amelyet minden egyház beillesztene saját jogrendjébe? Úgy, ahogyan az EU -tagállamok is átveszik az Európai Unió jogrendjét. Krisztus a jövő, együtt követjük Őt! - ez a fő üzenete május huszonkettedikének. „

 

 

Pap Géza erdélyi református püspök arról beszélt az egységesítés kapcsán, hogy szétszakadozva nagyon rossz élni, hiszen az ember közösségre teremtetett.

 

„Számunkra nagyon fontos és bennünket, határon túli magyarokat nagyon érzékenyen érintő aktusra készülünk május 22-én. Az egyesítés szimbolikus tett és cselekedet. Eddig is megvolt közöttünk a kapcsolat, ezután pedig még szorosabb lesz. Amit Trianon szétszakított, azt református szinten sikerül valamilyen formában helyrehoznunk és kimondhatjuk, amit eddig nagyon sokan tiltottak: a Kárpát - medencében egyetlen egységes magyar református egyház van! Nem akarunk határokat megváltoztatni, mi egy ország polgárai vagyunk, akkor is, ha határok maradtak közöttünk. Azokkal akarunk egységben lenni, akik elfogadnak és szeretnek minket.”

 

 

Egy-egy marék föld, egyesítő menet, harangzúgás és szabadtéri úrvacsorás istentisztelet.

 

A hálaadás ünnepe lesz május 22-e. Tízezreket várunk Debrecenbe, ahol a belvárosban egységesítő menettel szeretnénk szimbolizálni az összetartozást. Ezen a napon a magyarországi egyházkerületek gyülekezetei magukhoz ölelik a határon túliakat. Egy-egy harangláb mellett várakoznak a trianoni döntéssel elszakított gyülekezetek, majd ahogyan vonulnak, az anyaországiak sorra csatlakoznak a határon túli területek magyar reformátusaihoz. Így alakul egységessé a menet, szimbolikusan Beregszásztól Kolozsvárig. A hitükben eddig is egységes reformátusok egy másik szimbólum, a marék föld jelképével is megerősítik összetartozásukat. Minden résztvevő hoz magával egy marék földet, amit a Kárpát-medence kicsinyített domborzati mására helyezhet el Debrecen belvárosában. A hálaadás ünnepét az úrvacsorai közösség teszi teljessé.

 

 

Sokkal több ez, mint egyszerű jogi aktus!

Először is keserű sóhaj. Hisz mi sem természetesebb, mint, hogy a határon túli hittestvéreinkkel egyek vagyunk. A reformátusságot nem ismerőknek mondom, ugyanaz a nyelv, ugyanaz a hagyomány, ugyanazok a hitvallások. Az ungvári gyülekezet "kompatibilis" a győrivel. Egy székelyföldi atyánkfia "csont nélkül" befér a lovasberényi gyülekezetbe. Különben is, Trianon előtt ez nem is volt kérdés. A határok kerültek beljebb, az országhatárok, és értelmetlen módon feldarabolódott a Refomátus Egyház. Most jogilag, hivatalosan is helyreáll a rend. Az, ami magától értetődő... Ezt ünnepelnünk kell! Bolond világ ez, mondom...

Aztán ez az ünnep jel. A határon túliak felé. Azóta a bizonyos december 5-i szégyen-népszavazás óta a legerősebb jel. Hogy nincs különbség. Hogy nincs elveszve még semmi. Különösen fontos azok számára, akik Eu-n kívüli országban élnek, Kárpátalján vagy a Vajdaságban. Amire az ország képtelen, azt megteszik most a refomátusok. Legyen példa, legyen folytatás.

Ez az ünnep jel még egy értelemben, felénk, a határon innen élőknek! Hogy talán megbocsátottak a határon túli magyarok...

És még egy dolgot hadd jelezzek. Ez az egész Alkotmányozó Zsinat, az egységesülés megmutatja, hogy Trianon hatásaival foglalkozni szabad, lehet és kell. Szabad, mert nem tabu, mert jogállamokról van szó. Lehet értelmesen, nem csak habzó szájjal, vagy hamis szittya romantikával. Kell, mert a hatásait mindig érezni fogjuk, és beteg lesz ez az ország, amíg nem talál rá megoldást.

Itt pedig egy régebbi írás ugyanerről Ablonczy Bálint tollából!

Szombaton, főzés közben hallgattam a rádiót. A hírekben felfigyeltem XVI. Benedek jordániai látogatására, aki misét celebrált, volt a Nébó hegyen és igen nagy tisztelettel beszélt az iszlámról, sőt még az ammani nagymecsetbe is elment. Szép gesztus a részéről, meg a muszlimok részéről is, hogy beengedték a mecsetbe. Bár ez várható volt, a pápa nem fényképezőgépes, rövidnadrágos turista, akinek a mecset csak látnivaló. A látogatás alklamával mondta a pápa, hogy fontos és sürgető a párbeszéd a muszlim, zsidó és keresztény vallások közt (nem így szó szerint, de ez volt a lényege).

A hírek után valamilyen magazinműsor volt, ahol egy szakemberrel beszélgettek, akit az influenzajárvány miatt hívtak be a stúdióba. Többek között azt is elmondta, hogy mennyire jól együttműködnek az országok "vírusfigyelő rendszerei", és a szakemberek. Ebben a beszélgetésben hangzott el az a mondat, ami szöget ütött a fejembe: "A világ össze tud fogni."

Azért is morfondíroztam el ezen a mondaton, mert nagy kérdés az számomra, hogy csak baj esetén tudunk összefogni? Világjárvány fenyegett, egyből jó az együttműködés, minden gond nélkül számíthatunk minden országra, és ők is számíthatnak ránk. Uyganezt éltem át, amikor a Székelyföldön voltunk az árvíz után segíteni. Bajban össze tudunk fogni. És akkor, amikor nincs baj? Amikor ismét a személyes érdekeinkre koncentrálunk? Vagy a bajban is csak azért működünk együtt, hogy a saját bőrünket mentsük? Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy a pápa jordániai látogatása a világ nagy részét hidegen hagyja. Meg az is, hogy párbeszédet sürget.

Hans Küng (sokat támadott katolikus teológus) Világvallások etikája című könyvében azt írja, hogy nincs világbéke vallásbéke nélkül és nincs vallásbéke a vallások közti párbeszéd nélkül. Ez biztos, hogy sok konfliktust megoldana, de csak akkor, ha a vallási vezetők hatást tudnának gyakorolni saját politikusaikra, ami jelen állás szerint a fundamentalista muszlim orzságokon kívül sehol nem működik. Nagyon jó lenne a vallásbéke, ha többé senkit nem ölnének meg a vallása miatt vagy nem különböztetnék meg hátrányosan. De félek, hogy a ma embere, ideértve a felelős vezetőket is, olyan messze van a vallástól, a vallás etikájától, hogy nem sokat érne a vallásbéke szerte e világon. Ki tudja. Lehet, hogy ez lenne a megoldás. Mindenesetre én nyitott vagyok a párbeszédre.

A teljesség igénye nélkül néhány életérzés a svájci útról, miután csendesen leülepedett bennem.

Genf. Francia hangulatú város, mintha nem is Svájcban lennénk. Éles kontúr az "őslakosok" és a bevándorlók közt. Rengeteg fekete, észak-afrikai, arab. Egyes városrészekben mintha hirtelen a Közel-Keleten találnánk magunkat. A dugóban állva szörfölünk a rádióállomások adásai közt, és megdöbbenve hallgatjuk az arab nyelvű híradást majd keleties zenét. Genf új arca, ami lehet, hogy csak nekünk új, az ott élők már megszokták.

A templom. Hatalmas. A szószék alatt állva körbenézek, és megdöbbenve tapasztalom hogy alig látni az utolsó padokat. Elképzelem, ahogy egy város hallgatja itt Kálvint, ahogy minden egyes igehirdetésével valami egészen újat mond Ahogy hevesen gesztikulál, szinte "lángol" ahogy beszél. A templom akusztikája miatt ma sem kell hangosítás. Egy pisszenés is hallatszik a legtávolabbi sarkokban is. Fűtés nincs, de minek is. Fontosabb, amit itt hallanak vasárnapról vasárnapra. Furcsa érzés nemcsak turistaként bóklászni a padok közt, hanem reformátusként alázatos csendben ülni és átélni, hogy annak is köszönhető mostani identitásom, aki ötszáz éve született, s majdnem ötszáz éve itt szolgált lelkesen, önmagát "elégetve", soha nem nyugodva.

Az emlékmű. Monumentális. Elsőre megdöbbentő. Aztán ahogy végigsétálok előtte, megnézem, elolvasom, kik is voltak azok, akiknek az utókor emléket állított, tisztelet ébred bennem. Sorsfordítókat látok, akik nemcsak néhány évre, évtizedre változtatták meg néhány ember életét, hanem több száz évre, mondhatni véglegesen fordítottak egyet népek, nemzetek, országok hajójának kormányrúdján. Az én nemzetemén is. És büszke vagyok rájuk, hogy így tettek, mert ezzel valami olyat adtak, amit csak ritkán kap meg egy nemzet: újrakezdést Istennel, tartást és egyben alázatot, emelkedett lelkületet és egyszerűséget, főhajtást a felsőbbség előtt és önrendelkezést. És én ennek nem csupán örököse, hanem tovább művelője, felelőse, gondozója vagyok. Ott állva, nézve a szobrokat, azokra gondolva, akiket ábrázolnak, felelősséget éreztem/érzek és a feladatot: folytatnom kell, amit ők elkezdtek.

Az első igazi versélményt köszönhetem neki. Prózai kezdet: általános iskola valahányadik osztályában meg kellett tanulni a "Nem tudhatom..." című verset. Nappali, fotel, essünkneki, aztán... aztán megnyilt. A ritmikája, a dallama, a képek, és a tartalom, szép sorban. Emlékszem verset szerető édesanyám bennfentes mosolyára, ahogy meséltem, milyen jó.

Beavatás volt... Köszönöm.

***

Aztán jött a többi. Életmélység. Árnyalt valóság.
Naplójából részletek a rádióban. Razglednicák. Huszonnyolc év. Levél a hitveshez. Satöbbi.

***

Mióta Győrben élek, többször utaztam át Abdán. Az is Radnótié...

***

HETEDIK ECLOGA

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. július