Vallásos Ábrándozók

Pünkösdi cikk. Ha elolvastátok, kapcsoljátok ki a gépet, elmélkedjetek az olvasottakon, töltsétek az időt a családotokkal, olvassatok, kiránduljatok, vagy valami hasonló. Élvezzétek az ünnepet és a hosszúhétvégét.

Uram!

A szabadságot kérem. Lelked görcsökből felszabadító belső feszítését. Frissességet kérek, megkövült vallásosságom feltörését, hamis szokásaim felülírását. Hogy elfogadjam végre, szabad vagy, még a kortól is, még az észtől is, még tőlem is. Hogy elhiggyem végre, szabad vagyok én is. Nem muszáj ugyanúgy, ugyanazt.

Uram!

A közelséged kérem. És nem azért, hogy tudjak rólad beszélni. Most nem. Azt akarom, hogy a csöndemben látszódj meg. A tekintetemben. Abban, amit teszek.

Uram!

Az ottmaradás küldetéséhez adj erőt. Hogy ne akarjak mindig továbbállni. Menekülni vagy üldözni, eloldalogni vagy rohanni, amíg bírom. Adj minden helyzetben tűrést, kitartást, csakazértis-maradást.

Uram!

Gyógyítsd kapcsolataim. Úgy, ahogy csak te tudod. Hogy ne magamhoz kössek embereket, hanem vállaljam a kötődést. Add a nyitottság bátorságát, az első lépések merészségét. Az utolsó lépések fájdalmát - ha kell, tudjak elengedni.

Uram!

Leginkább téged kérlek! Magamnak. Magamba. Magamat neked. Tölts be, újíts meg, adj vihart vagy csendes változást. De légy jelen. Velem és bennem.

Jöjj, teremtő Szentlélek!

Népek...

...püspökök...

...és még pár református atyafi, aki épp ekkor ezt énekli:
"Uram Isten siess minket megsegíteni!"

Nemrég olvastam a Reakción egy posztot Gyurcsány eléggé manipulatív bejegyzésével kapcsolatban (eredetiben), amiben azt fejtegeti, hogy a csúnya szélsőjobb hogyan rekeszti ki a kis hazánkban élő, áttelepült határon túli magyarokat. Több jobboldali blog és portál is foglalkozott ezzel a bejegyzéssel, ezért én nem konkrétan Fletó történetével akarok most foglalkozni, hanem azzal a nagyon is elevenünkre tapintó kérdéssel: Mi használ a határon túli és inneni magyaroknak? Vagy negatívabb megfogalmazásban: mi árt az ott és az itt lakóknak?

Először is had szögezzem le, hogy büszke vagyok magyarságomra, büszke vagyok a határon túli testvéreim kitartására, küzdelmére. Évente többször is meglátogatom erdélyi barátaimat, az elmúlt évtizedben többször is jártam Kárpátalján, Felvidéken, Délvidéken, Vajdaságban. Többször sikerült a román rendőrökkel összeakasztani a bajszunkat, no nem kocsmai verekedés kapcsán, hanem csak azért, mert anyaországi rendszámú autónkat kiszúrták és ránk vertek olyasmit, amiben nem volt igazuk. Ezt csupán azért írtam le, mert az alábbi gondolataim fényében talán azt hihetitek, hogy valami balról átjött bomlasztó vagyok. Erről szó sincs, mindent pártpolitikától semlegesen írok ebbe a blogba.

Naszóval. Néhány hete Erdélyben voltunk régi református ismerősöknél és szóba került május 22. kapcsán egyes magyarországi jobboldali szervezetek erdélyi jelenléte. Barátaink éltek a kritikával és elmondták, hogy szívet melengető számukra, hogy a falujukban, meg általában véve Erdélyben mindenféle megmozdulást szerveznek ezek a szervezetek, felvonulnak, zászlókat lengetnek, nagy szavakat mondanak, aztán hazajönnek. Ők meg ott maradnak. És a románok az ott élőkön vezetik le az anyaországiak hangos jelenlétéből fakadó indulataikat. Jót tesz egy-egy ilyen megmozdulás az ott élőknek?

A másik történet egy több kézből kapott információ, aminek lehet, hogy fele sem igaz, de én könnyen elhiszem, hogy valós. A Szlovákiában élő reformátusok közt vannak szlovákok is, nem csak magyarok. Amikor az Alkotmányozó Zsinaton való részvétel és az Alkotmány elfogadása és aláírása szóba került, a szlovák reformátusok hevesen tiltakoztak, a szlovák kormány pedig leüzent, hogy lehet itt a magyarokkal alkotmányozni, de akkor többet egy eurót sem látnak az államtól. Pont. Így a szlovákiai magyar reformátusok ott voltak Debrecenben, egyetértettek az egésszel, de nem írták alá az Alkotmányt. És, gondolom, vérző szívvel mentek haza, hogy már megint megalázták őket, nemcsak magyarságukban, hanem református voltukban is, hiszen nem írták, nem írhatták alá, mert aztán haza kell menni a szlovákokhoz. Jót tett az Alkotmányozó Zsinat a felvidékieknek?

A horvátországi reformátusok helyzete még szomorúbb. Megosztottságuk miatt nem lehettek részesei az Alkotmánynak, ami bizony sokaknak fáj ott lent, Horvátországban. Egy lelkész kolléga mégis elment Debrecenbe (lásd a képen), szépen felöltözött és nehéz szívvel ott állt, egyedül. Aztán szomorúan hazament, a horvátokhoz. Minden horvátországi reformátust ki kellett zárni az Alkotmányból?

A hazamenetelről, meg Fletó bejegyzéséről jut eszembe egy másik történet azokról, akik átjöttek. Én mindig tárt karokkal várom őket, de már többször csalódtam. Átjövő lelkészben is, meg nem lelkészben is. Próbálom megérteni az indokaikat, de teljesen soha nem fogom tudni, mert én nem éltem elnyomásban, engem nem üldöztek magyarságom miatt (bár ha így megy tovább ebben az országban...). Csalódásom oka az volt, hogy sokan azok közül jöttek át, akik megbízhatatlanok, kétszínűek, törtetők. Tisztelet a kivételnek, és a kivételből is akad szép számmal itthon. De akikben csalódtam, azok az ott élők és a többi átköltöző/átköltözött hitelét rontják. Hasonlóan, mint azok a kedves "nemzettársaink", akik miatt ki volt/van írva Ausztriába több helyre is: Magyar ne lopj! Mindenkit be kell engedni, aki átjön?

Aztán ott vannak a magyarokon meggazdagodó magyarok. Nagyon sok történetet hallottam építési vállalkozókról, akik feketén dolgoztatják a határon túliakat, aztán a fizetésnapon elkergetik őket, mint a kivert kutyát. Szerencsétlen ember nem tud hova fordulni, hiszen teljesen illegálisan dolgozott. És vagy csendben hazakullog, vagy nagyon nehéz körülmények között élve próbál új és megbízhatóbb munkát találni. Közben meg átkozza az összes anyaországit. Kellenek az ilyen vállalkozók, akik állítólag magyarok?

És a kedves hivatalnokok. Egy felvidéki és egy kárpátaljai ismerősömet is porig alázták, amikor a letelepedési engedély és az állampolgárság ügyében kilincseltek. Megkeseredtek az egészben, s a felvidéki azt mondta, ő itt él évek óta, ide házasodott, itt is fog meghalni, de soha nem kell neki a magyar állampolgárság. Őt többet senki meg ne alázza Magyarországon magyarsága miatt, ráadásul édes anyanyelvén. Ez az ára az állampolgárságnak?

December 5-e fájdalmát rajtam is kitöltötték az ottaniak. Nem is szóltam semmit, csak mérhetetlenül szégyelltem magam és megértettem őket. De nekik ezért minden ittenit el kell ítélni?

Nagyon nehéz eldönteni, megítélni, mi az, ami jó és mi az, ami rossz nekik és nekünk, ott és itt élőknek. Szükség volt az Alkotmányozó Zsinatra, szükség van az egységre, ezzel az ott élők élete talán lelkileg egy kicsit könnyebb, több reménységet tudnak meríteni, de az is biztos, hogy ezzel terhet is vettek a nyakukba.

Szükség van arra, hogy minél többet találkozzunk határon túli tetsvéreinkkel ,minél többet segítsük őket, de nincs szükség a minket kihasználó, kétszínű áttelepülőkre, és nincs szükség a határon túli területeken való masírozásra, kardcsörtetésre. Nincs szükség határon túliakat kihasználó anyaországiakra és embertelen hivatalnokokra. Mindegyik árt nekik és nekünk egyaránt, ott és itt is.

Egyetlen megoldást látok magam előtt: kérni Istent, hogy magyar népünk megmaradjon és felébredjen ebből a lelki és szellemi megosztottságból, s azzal a hittel, céllal, tudattal élni, hogy az a kevés bátorítás, segítség, látogatás, befogadás, amit én meg tudok tenni, mindennél fontosabb.

 /Lesz még.../

Az elmúlt napokban kicsit a föld felett jártunk, hiszen a május 22-i események öröme, reménysége hatott ránk. De közben nem állt meg az élet kis hazánkban. A hazai húshungarikumok is válságban vannak, ezt vesézte néhány hozzá(nem)értő vasárnap este a tv-ben (el is kapcsoltam az első mondatok után, mert felháborító volt, ahogy a szemembe hazudnak). Közben simán elfogadták az új gyed és gyes szabályozást, ami nem csak az anyukáknak rossz, hanem elsősorban a gyerekeknek. Nem kell szaktekintélynek lenni, csupán elég a legalapvetőbb fejlődéslélektani könyvekbe belelapozni, és máris kiderül, miért jó az a gyereknek, ha minél több időt van az édesanyjával, és miért nem ajánlott a bölcsi. Olybá tűnik, mintha burokban élnénk mi, reformátusok. De más itt a helyzet. Az elmúlt ünnep nekünk ünnep volt, feltöltődés, ellenpont. Reményt adott a kiábrándító valóságban, ami nemcsak körülvesz bennünket, hanem elevenünkbe vág. Néha én is nemzethalált vízionálok, és nem kitörő lelkesedéssel várom Krisztust vissza, hanem egyfajta "legyen ennek már vége" életérzéssel. És értetlenkedek a felelős emberek oktondiságán. Erről olvashattok jobb megfogalmazásban. Remélem, minél hamarabb ébred a nemzet. Én az enyéimet már keltegetem...

Van a pünkösdistáknak egy egész jó ifjúsági tábora. Eddig nem hallottam róla, de a honlap felpiszkálta a kiváncsiságomat. Nem akarok teológiai fejtegetésbe bonyolódni, miért jobb nekem reformátusként, mint pünkösdistaként, inkább a táboruk reklámanyaga fogott meg. Minden elismerésem az övék!

Christeens Tinitábor 2009 KÉP-MÁS (promo) from Duszka Péter DPT on Vimeo.

Ahogy ígértem.

Hangulatfestő, élményidéző, ottléten merengő. Szubjektív és mégis dokumentarista szemmel...

/folyt. köv./

Volt már szó róla. Hogy píár nélkül nem megy.

Sajátunkon általában elsírom magam - például református egyszázalék reklám vajh miről szól? Elvileg elsősorban külsős embereknek üzenne (templombajáróknak minek reklámozni, úgy is tudják, kihirdetik!), de ez így, segítség nélkül értelmezhetetlen. És most jön a java: a honlapon külön, hosszasan magyarázzák a szimbolikát!!! Értjük, ugye?! Egy rövid, frappáns figyelemfelkeltő, könnyen emészthető sztori/kép/beszéd helyett ezt kaptuk? Ehhh... Jó hír, hogy az evangélikus és katolikus reklámok már jobbak voltak. Talán egyszer mi is ( a Csillagpont marketingje határozottan jó!)...

De álljon itt egy szerintem zseniális ellenpélda, nyugati katolikusoktól. No comment, valahogy így kellene...

Van ez a Bolyai-díj. Bevallom, szeretem, mert nem olyan, mint általában a magyar dolgok. Először is tiszta céljai vannak, világos rendje. Aztán nem romlott el az évek során, nem vált szét, több, ilyen-olyan egymást utáló, ide-oda húzó díjacskákká. Aztán nem trappolt bele a politika. És, ami a legfontosabb, eddig minden díjazott rendben volt (2000-ben Freund Tamás neurobiológus, 2002-ben Roska Tamás villamosmérnök, 2004-ben Bor Zsolt lézerfizikus, 2007-ben pedig Lovász László matematikus). Vállalható, értékes a Bolyai-díj, csak örülhetünk neki!

De az idei díjazottnak, Ritoók Zsigmondnak külön megörültem. Nem csak azért, mert nagyon szeretem az ógörög nyelvet, amin keresztül közvetlenül is belekóstolhattam munkájába. Nem csak azért, mert példakép lehet a pedagógusok számára. A speciális öröm azért volt, mert egy egyházát szerető, vállaló és szolgáló reformátusról van szó. Ritoók professzor úr presbiter is, tiszteletbeli gondnok Budapesten, a Kálvin téri gyülekezetben. Példakép, mint tudós, mint alkotó ember, és mint hívő keresztyén.

Személyes élmény is kapcsolódik hozzá. Még 2003-ban az első Csillagpont-on egy fórumbeszélgetést vezethettem vele, róla. Máig meghatározó ez számomra, nemcsak a tudása, de az az alázat, amivel meg tudta ragadni az ott ülő fiatalokat. Ahogy partner volt a beszélgetésben, ahogy őszintén megnyílt nekünk.

Itt olvasható vele egy, a hitét is érintő beszélgetés.

Gratulálunk mi is Ritoók Zsigmondnak a díjhoz!

És így tovább, Bolyai-díj! Hajrá!