Vallásos Ábrándozók

Az átvirrasztott éjszaka alatt arra gondoltam, milyen lehetett a tanítványok szombatja és éjszakája. A vallási előírásnak megfelelő mozdulatlanság, "pihenés", a hetedik nap megszentelése. Közben önmarcangolás, kétségbeesés, pánik, hideg veríték. Az az érzés, hogy az egész csak egy rossz álom, és nemsokára felébrednek. Aztán a valóság ólomsúlyú terhe. Testük kimerült, de nem tudnak pihenni, csak forgolódnak éjszaka ágyukon, s ha el is szenderednek, riadtan ébrednek rémálomszerű lidércképekből. Mély gyász, melyhez társul életük kudarca, az értelmetlenség, a halálvágy. Aztán reggel az asszonyok örömteli és egyben ijedt hírhozása: "Nincs ott a teste, mert feltámadt!" A zavarodottság, a tanácstalanság, a félelem, melybe már öröm is vegyül, hiszen előre megmondta, hogy feltámad! Így kellett történnie! De tényleg megtörténhet ilyesmi?! Mert ha tényleg megtörtént, akkor többé nem Jézus, nem bölcs rabbi, nem próféta, nem forradalmár, hanem Úr Krisztus, Megváltó, Messiás, Isten Fia! Ez a vízválasztó. Van-e elég hitük elhinni a hihetetlent.

Ez számunkra is határhelyzet. Megállunk, fejünket csóváljuk és visszafordulunk, mert mindez hihetetlen, a józan emberi észnek ellentmondó. A világ, amiben élünk, ezt mondja. Vagy átlépjük az értelem határát, és megérkezünk a hit területére, a végtelen földjére, Isten országába.

A Húsvét nem csupán legnagyobb keresztény ünnep. Nem csupán emlékezés szenvedésre és halálra. Valójában győzelem, dicsőség, és valami egészen újnak a kezdete. Rajtad áll, hogy képes vagy-e átlépni a határt, s elkezdesz igazán hinni, elkezded az új életet Krisztussal.

{képek}

Pannonhalmán fényképeztem ma.

{szavak}

istenvacuum.

Az Atya elfordul, a Fiú a sírban, a Lélek mozdulatlan.

Nullpont, origó. Minden súlytalan. A világ visszatartja a lélegzetét. Tanácstalanság, értelmétvesztett mindenség - ugyan mit ér a teremtés Teremtő nélkül? Elveszett a viszonyítási pont...

Nincs alapja a beszédnek, a gondolat hiábavaló. Minden rendszer szétesett. Káosz sincs, csak kimaradt idő, megakadt mutató. Elfojtott sírás.

Delete. Format. Reset.

Restart.

istenvacuum.

Asztalos Zsoltról eddig nem hallottam, de nemrég láttam vele egy rövid interjút. Hagyományos értékek hagyományos szimbólumai modern megjelenítésben. Progresszív képzőművészet. Érdemes elmélázni az alkotásai fölött.

Elkezdődött. Újraéljük Krisztus szenvedését, átélve, hogy értem, helyettem és miattam tette. Holott én nem kértem. Nem is éltem még akkor. Nem érdemlem meg. Mégis megtette értem is, érted is. Lenézett ránk a keresztről, és talán azt gondolta, érted ezt is megteszem. Mert szeretlek, még ha te nem is viszonzod ezt a szeretetet. Mert fontos vagy nekem. Ez az én ajándékom.

Ha még nem tudod, mit kezdj adód egy százalékával, akkor katt IDE, utána meg IDE!

Egy korábbi, sokáig talonban tartott, mostanra kiforrott lélekápolás.

A magyarul "lángoló horgony" névvel ellátott zenekar nem valami brutálmetál banda hanem egy katalóniai gyöngyszem. Népzenei elemek egészen a középkorig visszanyúlva, saját dalok(!), mindez megfűszerezve profizmussal és Spanyolország különleges szenvedélyével. Röviden ez a L'ham de Foc. Sajna, honlapot nem találtam, zenét hallgathattok itt, és egy egész jó magyar kritikát olvashattok itt.

A most következő írás a HEPEHUPÁRÓL van, és Halinak köszönhetjük! Böjthöz kis elmélkednivaló...

Hányszor ettél ma, és mit? Ha ezekben a napokban hirtelen belecsöppennénk a keresztyénség első évszázadaiba, akkor bizony egyszerűen felelnénk ezekre a kérdésekre. Ugyanis csupán napi egyszeri jóllakást engedélyeznének számunkra, s akkor is tartózkodnunk kellene minden hústól és zsíros ételtől. Persze, e nehéz szabály alól a fiatalkorúak, az idősek, a betegek, a viselős asszonyok és a nehéz, fizikai munkát végzők püspöki felmentést kapnának.

Érdekes, hogy a böjt milyen sok kultúrában helyet kapott. Zsidók, egyiptomiak, perzsák, görögök, indiaiak és mohamedánok tartózkodnak az év bizonyos szakaszában hosszabb-rövidebb időre az ételektől. Teszik ezt abban a meggyőződésben, hogy az ételtől való tartózkodás a legjobb orvosság az emésztési bajokra, s a testi élvezetekről való önkéntes lemondás erősíti az akaraterőt, a lelki ellenálló képességet és fokozza a szellemi tevékenységet.

Jézus is egyfajta negyvennapos böjtre vonult el a pusztába, ahol a Sátán többször megkísértette őt, hol étellel, hol hatalommal vagy dicsőséggel. S mivel Jézus mindezeknek ellene állt, erős hittel válaszolt, az ördög eltávozott. Ott hangzott el Jézus szájából a közismert mondat: „nem csak kenyérrel él az ember”. Igen, valahol itt lehet a böjt titka: nem csak kenyérrel… Az ételről való öncélú lemondást maximum fogyókúrának hívhatjuk, ami nagyon hasznos lehet a téli, mozgásszegény, elkényelmesedő hónapok után. De a böjt több ennél. Mert úgy is böjtölhetek, hogy semmit nem változtatok az étkezési szokásaimon. De felhasználom ezt az időszakot arra, hogy átgondoljam az életemet, „nagytakarítást” végezzek a gondolataimban, terveimben, szokásaimban: mi az, ami felesleges, kár és szemét? Csökkentem a mennyiséget. Mert így „több helyem lesz” a minőségre.

Nem csak kenyérrel… Hát még mivel? Mivel töltsem meg az életem? A böjt odaszánás. Mert nem lemondani kell, hanem igen-t mondani. Igent a családomra és a velük töltött időre. Igent a környezetre ahol élek: a szomszédokra, a településre, a barátokra. Igen-t az értük való tenni akarásra. És igen-t az Isten sokadszori megszólítására.

Az ősszel földbe dugdosott virághagymákból semmi nem látszik. A fekete rögök, az avar vagy a hó jótékonyan takarja be és el az élet csíráit. De a hagyma ott van, s egészen tavaszig töltekezik; magába szívja a föld melegét, az ásványi anyagokat, az éltető nedvességet. Hogy aztán szárba szökkenjen, és megmutathassa szemet gyönyörködtető, lelket vidámító virágait.

Az emberi lélek sérülékeny egy alkotás. Használjuk ki jól ezt a böjti időszakot: kerüljük azt, ami mérgez, ami butít, s töltekezzünk azzal, ami érték, ami élettel tölt meg bennünket! Hadd hirdethesse az életünk Isten szeretetének jó illatát!

Régóta vallom, hogy egy közösség, csoport, de a nép érettségének legfontosabb és leghitelesebb fokmérője az, ahogyan a kicsinyekkel, a gyengébbekkel bánik. Az ahogyan nem csak a gyereket, de a sérülteket, a fogyatékkal élőket beemeli, körülfogja, sajátjának érzi.

Március 21-én van minden évben a Down-szindrómások világnapja. Családom nem érintett a témában, de magam többször éltem át kellemes élményeket szindrómás gyerekek társaságában. Örömmel látom az evolúciót egyre több embernél, ahogy a szörnyű és durva "mongolidióta" bélyegből "Down-kóros beteg", majd "Down-szindrómás embertársunk" lett az idők során. Van változás. Ez jó, de még nincs vége. Nagyon az elején járunk!

A sajtó sem áll a helyzet magaslatán, pedig sokat tehetne az ügy érdekében. A témával foglalkozó Danka-blog írását ajánlom figyelmetekbe, nagyon tanulságos...