Vallásos Ábrándozók

A napokban elég sokszor jártam a pesti folklórban MÁV Kórházként ismert intézményben. Ebben az amúgy elég jó hírű kórházban remekül keveredik a múlt hangulata a jelenével: áll egy rész a harmincas évek kórházából is, de van itt sztálinbarokk, vidám-barakk hangulat is, nem beszélve az igazán modern, korszerű eszközökről, mert bizony ilyenek is akadnak. Azt kell mondjam, egy jó hely, ha már mindenképp kórházba kell menni. Eddig a reklám a kórháznak, illetve minek is? Merthogy ha az ember fia (ezékieli minőségben) belép a szétcsusszanós ajtón, rögtön egy táblával találja szemben magát, amin rajta van az épületek halmaza, az osztályok és ambulanciák felsorolása, s az egész tetején valami egészen megdöbbentő: Állami Egészségügyi Központ; 2. sz. telephely.

Tehát nem az, hogy a Magyar Államvasutak Kórháza (vagy valami hasonló), hanem a fent idézett. Ahogyan beléptem, és ezt megláttam, elfogott a döbbenet, s messze ringó gyermekkoromból hirtelen képek egész serege rohant meg: fekete-sárga csíkozás, Dreher felirat, Lager felirat, KEG hordók, molnár kocsi, kampó, rekeszek 5 magason, rekeszek 8 magason, DAF, IFA, Kőbányai, sörgyár, sör, hajnali kelés, légfék, menetlevél, terítés, Tesco, Pólus Center, pléd a motor felett, koszos kesztyű, göngyöleg, savanyú szag a csuklómon, kertésznadrág és baseball sapka, Arany Ászok, s végül Tatai út. Tatai út, merthogy nagyapám sokáig onnan fuvarozta a sört Budapest legkülönbözőbb részeibe, aztán a végén gyakorlatilag már az ország bármely részébe. Az volt ám az igazi, a tatai úti telephely. Ugyan csak párszor mentem segíteni Papának - amikor nem volt rakodója egyáltalán, én meg izmosodni akartam, ami máig nem sikerült - de örök élmény maradt, hogy én pakolhattam a teherautót, vihettem molnár kocsival a rekeszeket, s bár a nap végére holt fáradt voltam mindig, örültem a lehetőségnek. S hirtelen az emlékekből ocsúdva most ott álltam megint egy telephelyen. Önkéntelenül is kombinálni kezdett az agyam: ha ez itt most egy telephely, akkor ez amolyan raktárféle. Csak ideiglenes, de akkor is – egy raktár. Behoznak ide embereket, aztán elrakják őket a nekik megfelelő helyre, ahonnan majd továbbviszik őket, ki tudja hová? Szóval a gyomorrákosok mennek a kék rekeszbe, a traumások a pirosba, a nemi betegek a rózsaszínbe, a tüdősök a barnába, a bármiben haldoklók a feketébe… igen, minden a helyén van. Akkor most ezt rakjuk fel 5 magasra! Oké, toljátok raklapra és lehet vinni! Mert vinni kell, ki kell vinni, hogy senki se lássa. Akik benn vannak, betegek. Akiket rekeszekbe zárnak - betegek. Hibásak. Selejtek. Egy ideig raktározzuk őket, aztán menniük kell. S egyre kevesebb ideig raktározzuk őket, mert gazdaságtalan… Aztán hogy a raktárból hova kerülnek, az már nem érdekes, a raktár ellátta feladatát.

Nem mondom, hogy ez a magyar valóság, mert nem ez a valóság. A „raktárban” ugyanis emberek dolgoznak – emberekért. Ezen a telephelyen legalábbis én ezt tapasztaltam. Nem robotok állítanak fel diagnózisokat, hanem hús-vér emberek, akik megkérdezik, hogy érzed magad, miken gondolkozol, mert tudják – nem csak a kémiai-biológiai összetevők számítanak. Tudják, hogy az ember több mint néhány elem arányos keveréke a periódusos rendszerből.

S mégis, az intézmény neve: 2. sz. telephely. Ez engem elszomorít, mert félrevezet. Azt sugallja egyik oldalról, hogy itt a raktár, elveheted az egészséged! S azt sugallja a másik oldalról: ez itt a raktár, innen jól becsomagolva, zsákban visznek el. Pedig jóval több ennél, ami ott folyik. Emberi, ami ott folyik. Miért kell egy ilyen ostoba névvel félrevezetni az embereket?

Nem tudom, ki találta ki ezt a nevet, de remélem, sosem tudja majd meg, milyen a raktár fekete rekeszében tárolódni!

Minden nyáron megtörténik. Egy hét valahol kis hazánkon belül, ahová elvisszük a gyülekezethez tartozó csemeték színe-javát. Itt jegyezném meg, hogy kellemesen eklektikus összetételű csapatok alakulnak ki, melyeknek a kapcsolati hálóját (értsd.: ki kit ismer, kit nem, kit szeret, kit utál, ki zuhanyzott keveset/sokat, kis szólt be, ki horkol stb.) felkutatni minimum Hawking profnak kell lenni...

Ha már Hawking - a tábor olyan, mint egy fekete lyuk a táborvezető lelkész számára. Beszippant a gyerek-gravitáció, megcsavar, összetör, meglepetést okoz, majd megváltoztatva kitesz a tér-idő egy meghatározhatatlan pontján (ami általában egy hét múlva egy buszról lelépve realizálódik...).

Mi előtt azt hinné valaki, hogy panaszkodok, előre szólók, hogy távol áll tőlem! Ez a hét olyan számomra (és bizonyára kollégáim megerősítenek engem ebben), mint a bázisugrónak az egyre magasabb szikla, vagy a riói Krisztusszobor. Hívogat a megjósolhatatlanság, a folyamatos meglepetés, az improvizációkényszer. Az, ami teljesen más szövetű, mint a hétköznapok. Magas fordulatszámon pörgő lelkész találkozik a gyerekek közvetlenségével, valódi kérdéseivel, konfliktusaival, és ami a legfontosabb, örömével.

És innentől fogva terápia ez az egész. Van vita persze ("Én nem akarok vele egy szobában aludni!!!! Azt mondta, hülye vagyok!!!"), de messze más, mint egy pártszóvivő-csata a tévében, vagy megtapasztalása annak, ahogy felnőttek fúrják egymást.

Extrémsport. Igen. Szellemileg - hisz egy hét éves sokkal keményebb teológiai kérdést tud feltenni, mint bámelyik felnőtt, komolyan! És nincs mellébeszélés, mert egy életre elástad magad. Fizikálisan - futni, figyelni, vigyázni, készen lenni, lopni negyed óra csendeket. Lelkileg - stabilan tartani magunkat, mindig. Nincs megingás... És nem agresszívan, hanem humorral, kis iróniával megoldani mindent.

Egy nehézség van... Míg, mondjuk egy tesitanár az iskolai táborban elcsavarhat egy trágár kiáltást a maga első lángjában, esetleg mondhat egy megkérdőjelezhetőt, úgy, hogy ne törjön össze végérvényesen a róla alkotott kép, addig a lelkész a táborban mindig transzparens is. Túlmutat önmagán. Amikor eszik, amikor túrázik, amikor belelép egy darázsba, vagy ágyékon lövik egy labdával... Kontrol kell. De megy ez is.

Idén is jó volt. És elárulom, tanulok a gyerekektől, minden évben. És tanulok a munkatársaktól (több felnőtt is végig segítette a tábort, és ez több, mint, amit én tettem, hisz míg ez nekem munka, nekik elkerített szabadidő).

Végezetül egy kis vizuális demonstráció, ahol is azt látjuk, ahogy a pirospólós lelkipásztort megtámadják és leteperik a szalmával feltöltött pajtában a patcai Katica Tanyán...

Ha van spirituális adrenalin, akkor a táborban az bizony felpörög. És a lelki immunrendszer is erősebb lesz... Egyszóval én szeretem ezt az egészet.

És úgy tűnik, Isten is, mert ott volt, sejtettük, éreztük, tapasztaltuk. A gyerekek jobban, ők még értik a módját...

 

Na, jön a VOLT fesztiválra ez a Marily Manson.

A világ jelentős részének nem mond ez a név semmit. Aztán voltak olyan gyerkőcök, akiket az ő arcképével ijesztegetettek nagyobb testvérek 1998-ban. Sokan vannak, akik utálják (vélt vagy valós ideológiai okokból, vagy azért, mert a zenéje, megjelenése nem tetszetős). Vannak, akik számára az elmúlt években a tanár- és/vagy szülőpukkasztás netovábbja volt az ő pólójában megjelenni. És folyamatosan jelen van egy egyre vékonyodó réteg, aki számára M. M. rock-ikon/(a)szex-szimbólum/orákulum.

Számomra egyszerűen egy médiabohóc. Ügyes ember. Ki kellett tűnni valahogy a hatalmas zenei felhozatalból a kilencvenes évek második felében, és ha ez eredeti zenével nem ment, megoldotta másként (nekem valahogy mindig egy David Bowie-val kevert Nine Inch Nails extralight jött ki, némi Madonnás attitűddel.) Tehát Brian kitalálta magát - gyenge zene, hatalmas marketinggel, és ez egy ideig bejött. A külcsín megvolt, némi lopkodott muzsikával, és ott a látványosnak tűnő gondolatiság: társadalomkritikának tűnő álsátánista körítés, ami persze egy burkolt fogyasztói cikk.

Tehát Brian megmászta a kilencvenes éveket, feljutott a csúcsra, 2000 óta pedig ereszkedik. Négy éve még egyik 11 éves hittanosom tesztelgetett egy Manson-os pólóval, de nem számolt mélyre nyúló metálos múltammal (és, hogy gimisként cifrább metallicás póló is volt rajtam, haha) - szemem sem rebbent, majd adtam egy rövid szakmai elemzést neki riffekről és samplerekről, meg, hogy, ha már fémzene, keressen eredetit, mert ez egy vicc. Tehát, ereszkedés - gyakorlatilag azt sem tudtam, hogy a fent nevezett érctorkú műanyagszörnyecske mivel tengeti ördögi hétköznapjait. Jön VOLT-ra? Kit érdekel, töltelék, tavaly legalább szakított egy nagyot a Manu Chao, ott is voltam. De ő említésre sem méltó (Limp Bizkitbe még belekukkantanék, de hát ennyiért azt sem, meg különben sem érek rá...).

Erre tegnap olvasom a VASTAGBŐR-t, és fogom a fejem...

Első gondolatom az volt, hogy "Da Vinci kód" - effektus, helyi szinten (ingyen marketing nem helyi értéken kezelt dolgokkal kapcsolatban). Hasonlóan az árpádsávos szadesz-plakátokhoz, felületet adott az "ellenfélnek", jelen esetben a Katolikus Egyház Mansonnak.
Második gondolatom már finomabb volt, hogy várjunk csak, a katolikus (és más felekezetű) keresztényeknek szíve joga bármilyen formában kifejezni elvi demokráciánkban nemtetszésüket. Tegyék csak, még akkor is, ha mindez szerény véleményem szerint csekély hatásfokú, és enyhén kontraproduktív.

Na már most, tudjuk, hogy a katolikusok szervezkednek, a VOLTon egy lutheránus lelkész beszél Mansonról (kéretik nem előítéletesen hozzá állni a dologhoz, ismerem az illetőt, szerintem érdekes lesz...). És a kálomisták? A Magyarországi Református Egyház, benne a mi egyházmegyénk, ahová Sopron is tartozik.
Először is, jó ha nem foglalkozunk vele testületileg, lejárt lemez, hamarosan eltűnik Manson úr, vannak sokkal fontosabb dolgok... Másrészt viszont aggasztó, ahogy a fesztiválokhoz viszonyul egyházunk, sok lelkész számára fertő és bűn a diáksziget (!), többi nem is létezik. Vagy, ami még rosszabb, nem foglalkoznak vele.
Persze jobb a helyzet, mint mondjuk tíz éve, és ez a KözösPont missziónak köszönhető, amely valóban sikertörténet. Most is ott vannak a fesztiválokon, katolikusok, evangélikusok, reformátusok együtt. Próbaképp, érdemes betérni hozzájuk, nem kell megijedni, egyáltalán nem bigott szentfazekak vannak ott. Lehet, nagyobb meglepetést okoznak az egyszeri fesztiválozónak, mint Marilyn Manson a falusi harangozónak, amikor meglátja unokája menzonos pólóját...

...apropó Manson. Kedves Brian, kívánom neked, hogy ismerd meg azt az Istent, aki Jézus Krisztusban jobban meglepte a világot, mint az összes polgárpukkasztó rockzenész együttvéve. Lehet, nem ilyen kifizetődő, de határozottan érdekesebb, és lényegesen nagyobb távlatokat fog át.

Végezetül egy, a Mansonénál sokkal jobb Eurithymics feldolgozás a vajdasági illetőségű Nevergreentől:

Meghalt Jako. Béke poraira. Az alábbi klippekkel emlékezünk rá.

Szóval van ez az ember, akiről érdeksek dolgok derülnek ki. Most épp ez. A hetvenes években megvert egy magyar raktárost. A magyarázat: büszke rá, különben is a másik kezdte, mert meglökte. Mintha egy verekedő gyerek ürügyét hallanánk. "A másik kezdte!" De ez csak egy a sok közül. Ehhez társul még a jól bevált indulatpolitika, ahogy megszoktuk, a söntés mellől. Hiába mikrofon, öltöny, nyakkendő, borotvált arc, mindez csak kocsmapolitika. És hogy miért szánok rá néhány sort Jan Slotára? Mert szívesen megkérdezném tőle, hogy szerinte ez az egész izgatás, amit tesz, kinek használ? A szlovákoknak? Nekik ugyan nem, mert nemzetközi megítélésük csak rosszabb lesz, s ha a magyarokból bűnbakot csinálnak (már csináltak), attól nem oldódnak meg a problémáik. A kisebbségi magyaroknak? Nekik végképp rossz. Nekünk? Csak a feszültség nő bennünk. Jan Slota csak azt éri el, hogy a Magyarországra átjövő szlovákokat meglátva nehéz és mély indulat moccan meg bennünk. S ha átlátogatunk Felvidékre, akkor némi szorongással nézünk körbe, nem akar-e nekünk ugrani egy felbőszített fanatikus, mert édes anyanyelvünkön beszélünk, s nem akarja-e összerugdalni az autónkat, mert rajta van az az apró kis "h" betű?

Kedves Szlovákok! Elég szégyenletes ez az ember. Vállalhatatlan. Érdemes lenne parkolópályára állítani.

Kedves Bellajazz barátom ma lett 30 azaz harminc éves. Itt, a blogon is köszöntünk nagy szeretettel Bellajazz! Isten áldjon!

(Aki a legszebb születésnapi köszöntést írja, annak répatortát küldünk!)

Szép csendesen lecsökkent a blogok (a mienk is) olvasottsága. Hiszen kitört a nyár, mindenki nyaral, utazik, regenerálódik, kivéve, akik nem. Sokan ritkán neteznek ebben az időszakban, ami nem is baj, törekedjünk valós emberi kapcsolatokra, és persze pihenjünk, ha tehetjük.

A nyár egyik színfoltja (nemcsak gyermekeknek) a tábor. Emlékszem, milyen nagy izgalommal vártuk az iskolai tábort, ami a régi, jól bevált űttörőtáborban volt. Nekünk már nem jutott ki a "jóból", nem vittek építőtáborba, de némi ideológiai nevelést még kaptunk a lehetetlen-narancssárga színű, húszszemélyes sátrak gyenge árnyékában. És a másik pólus: a nyolcvanas évek második felében már elnézték a hittantáborok szervezését. Szintén űttörőtáborban, de nem diszkóval, hanem ifjúsági énekekkel, reggeli áhítattal, Jézus élete filmmel, ami akkor nagyon nagy szám volt. Gyakorlatilag senki nem tudta a szervezők közül, mit és hogyan kellene csinálni, mert eddig senki sem szervezett hittantábort. Volt a régi, jól bevált minta: délelőtt csoportfoglalkozás, délután strand, foci, egyéb játék, este egy kis tea, néha film, beszélgetés. Mondhatni űttörőtábori minta, ha már a helyszín úgyis az.

És a jelen valóság. Szöget ütött a fejembe, mi a helyzet a mai táborokkal. Egyrészt mi is szervezünk többféle tábort, kirándulást, másrészt egy cikkrészlet "indította be a bogarat". Az elmúlt években nemcsak elszaporodtak a táborok (lovas, dráma, iskolai, túra, tánc, néptánc, kézműves, nyelvi, napközis, stb.), hanem a cél és a részvételi díj is igen eltérő. A néhány ezertől akár a többszáz ezer forintosig is változhat a belekerülési költség. A célok pedig sokszínűek: alternatív oktatás, régmúlt szokások, foglalkozások megsimerése, hagyományőrzés, további ismeretek szerzése, azaz kőkemény tanulás. És ezek között bújik meg a hittantábor. Akár nyugodtan besorolhatnánk az ideológiai nevelés-táborok közé, amik régen voltak, és ma is sokakban ellenkezést vált ki csupán az emlék. Mégis szerintem egészen más. Emberségre, egymás tiszteletére, szeretetére, önmagunk elfogadására, az Istennel, mint életünk Gondviselőjével való együttélésre, a legmagasabb emberi értékek integrálására tanítjuk egymást, felnőttek és gyerekek egyaránt. Ami az egész mögött meghúzódik, a szeretet megélése, amit Istentől kapunk, és továbbadunk egymásnak. És persze itt is van sok nevetés, játék, sport, közös ének, filmklub, kirándulás.

Mégis kevesen vesznek részt ezeken a táborokon, inkább a drágább, de jobban reklámozottat választják. Ennek több oka van: időpont, helyszín, kínálat, a gyereknek hol van több barátja, ki a szimpatikusabb, stb. Szerintem a fő ok inkább az, hogy a szülők sem érzékelik, mi az a plusz, amit egy hittantábor adni tud, de más tábor nem. Ez a versenyhelyzet, amiben erősen alulmaradunk. Talán a szülőknek is kellene tábort szervezni, arról, hogy a gyermekeiknek nem az erőltetett nyári tanulást biztosító tábor, nem a drága és sikkes tábor, hanem a tényleges értékeket átadó, valódi, építő közösséget teremtő nyári időtöltést érdemes választani.

A beatbox és egyéb modern szólózások mellett behozom a népies vonalat. Igazából 3x1 ember, de külön-külön is megállják a helyüket (meg is szokták). Ének, zene, tánc.

Valójában ma ketten (Beardyman és Nathan “Flutebox” Lee) vannak, legyen 2X1 emberes meló. Egy videó következik, két beatboxos srác - egyikőjüknél ráadásul még egy fuvola is megszólal.

Őrület, mondom, örület...

{1989. június 16.}

Közel voltam a tizedik születésnapomhoz. Sokat nem értettem abból, ami az országban zajlott - az eszemmel. De éreztem, hogy valami történik, olyan sokszor hallottam a rádióban, tévében: Nagy Imre, Nagy Imre. Új név volt, súlyos név, ahogy kiejtették, ahogy tanulták kimondani - ki félve, ki halk sóhajjal, ki kiabálva. Sokan, mintha körülnéztek volna, hogy lehet-e... Tanulták kimondani, egyszer csak szabadott, sőt kellett!
Mondom, nem tudtam sok mindent, de érzékeltem, hogy omlik valami körülöttem, recseg és ropog. Ma már tudom, hogy a diktatúra volt, ami engem is bedarált volna - jókor voltam, jó helyen. 
Újratemetés. Új szó, feslik a történelem, kérdezek, figyelek, ahol csak tudok. Parcella - hasonló a cellához. Börtön, a temető. Valóban, ott vannak sokan, jó emberek? Nagy Imre is? Miért? És mesélték. Lehetett, kellett. 
Az újratemetés. A hírekben láttam, és éreztem, történik valami. (Ma már tudom is, katarzis volt a javából. Tiszta és értékes. Egy diktatúra, egy zsarnoki rendszer húzta össze magát, görcsölt a gyomra, elhagyta az ereje.)
Nagy Imre. Miniszterelnök. Október 23. Egy megfejtett titok. Egy rohadó rendszer, valami újnak a sejtése. Újratemetés - különös, hogy ez hozott újat, de talán így van jól. Így illett '56-hoz.

{2009. június 16.}

Közel vagyok a harminchoz. Úgy érzem, értek már egyet s mást. Ma koszorúzhattam is a városi ünnepségen. Az az újratemetés, igenis, katarzis volt. Ebből nem engedek! Csakhogy...
Csakhogy, a húsz évvel ezelőtt remegők még mindig itt vannak. Átmentődtek - mentés másként... Nem volt törlés, nem volt újraindítás. Pedig akkor lehetett volna. Nagy Imre megérdemelt volna ennyit tőlünk. Elmaradt...
Húsz év után Kádár után sóhajtoznak sokan. Egy hazug hóhér után. Nagy Imre? Ki az? Meg, hogy vidámak voltunk, meg barakk! Nem inkább egy parcella? Cella, temető...
Húsz éve kiment nyugatra nagybátyám, vitte a családját, fiatal volt, életerős, ment, hisz a diktatúra emberei csődbe vitték az országot. Ma barátaim mennek ki. Nyugatra. Fiatalok, életerősek. Mert egy diktatúra (másként mentett) emberei csődbe vitték az országot.

Mégis... Mégis reménykedem. Ennyi. Ennyivel tartozok.