A napokban elég sokszor jártam a pesti folklórban MÁV Kórházként ismert intézményben. Ebben az amúgy elég jó hírű kórházban remekül keveredik a múlt hangulata a jelenével: áll egy rész a harmincas évek kórházából is, de van itt sztálinbarokk, vidám-barakk hangulat is, nem beszélve az igazán modern, korszerű eszközökről, mert bizony ilyenek is akadnak. Azt kell mondjam, egy jó hely, ha már mindenképp kórházba kell menni. Eddig a reklám a kórháznak, illetve minek is? Merthogy ha az ember fia (ezékieli minőségben) belép a szétcsusszanós ajtón, rögtön egy táblával találja szemben magát, amin rajta van az épületek halmaza, az osztályok és ambulanciák felsorolása, s az egész tetején valami egészen megdöbbentő: Állami Egészségügyi Központ; 2. sz. telephely.
Tehát nem az, hogy a Magyar Államvasutak Kórháza (vagy valami hasonló), hanem a fent idézett. Ahogyan beléptem, és ezt megláttam, elfogott a döbbenet, s messze ringó gyermekkoromból hirtelen képek egész serege rohant meg: fekete-sárga csíkozás, Dreher felirat, Lager felirat, KEG hordók, molnár kocsi, kampó, rekeszek 5 magason, rekeszek 8 magason, DAF, IFA, Kőbányai, sörgyár, sör, hajnali kelés, légfék, menetlevél, terítés, Tesco, Pólus Center, pléd a motor felett, koszos kesztyű, göngyöleg, savanyú szag a csuklómon, kertésznadrág és baseball sapka, Arany Ászok, s végül Tatai út. Tatai út, merthogy nagyapám sokáig onnan fuvarozta a sört Budapest legkülönbözőbb részeibe, aztán a végén gyakorlatilag már az ország bármely részébe. Az volt ám az igazi, a tatai úti telephely. Ugyan csak párszor mentem segíteni Papának - amikor nem volt rakodója egyáltalán, én meg izmosodni akartam, ami máig nem sikerült - de örök élmény maradt, hogy én pakolhattam a teherautót, vihettem molnár kocsival a rekeszeket, s bár a nap végére holt fáradt voltam mindig, örültem a lehetőségnek. S hirtelen az emlékekből ocsúdva most ott álltam megint egy telephelyen. Önkéntelenül is kombinálni kezdett az agyam: ha ez itt most egy telephely, akkor ez amolyan raktárféle. Csak ideiglenes, de akkor is – egy raktár. Behoznak ide embereket, aztán elrakják őket a nekik megfelelő helyre, ahonnan majd továbbviszik őket, ki tudja hová? Szóval a gyomorrákosok mennek a kék rekeszbe, a traumások a pirosba, a nemi betegek a rózsaszínbe, a tüdősök a barnába, a bármiben haldoklók a feketébe… igen, minden a helyén van. Akkor most ezt rakjuk fel 5 magasra! Oké, toljátok raklapra és lehet vinni! Mert vinni kell, ki kell vinni, hogy senki se lássa. Akik benn vannak, betegek. Akiket rekeszekbe zárnak - betegek. Hibásak. Selejtek. Egy ideig raktározzuk őket, aztán menniük kell. S egyre kevesebb ideig raktározzuk őket, mert gazdaságtalan… Aztán hogy a raktárból hova kerülnek, az már nem érdekes, a raktár ellátta feladatát.
Nem mondom, hogy ez a magyar valóság, mert nem ez a valóság. A „raktárban” ugyanis emberek dolgoznak – emberekért. Ezen a telephelyen legalábbis én ezt tapasztaltam. Nem robotok állítanak fel diagnózisokat, hanem hús-vér emberek, akik megkérdezik, hogy érzed magad, miken gondolkozol, mert tudják – nem csak a kémiai-biológiai összetevők számítanak. Tudják, hogy az ember több mint néhány elem arányos keveréke a periódusos rendszerből.
S mégis, az intézmény neve: 2. sz. telephely. Ez engem elszomorít, mert félrevezet. Azt sugallja egyik oldalról, hogy itt a raktár, elveheted az egészséged! S azt sugallja a másik oldalról: ez itt a raktár, innen jól becsomagolva, zsákban visznek el. Pedig jóval több ennél, ami ott folyik. Emberi, ami ott folyik. Miért kell egy ilyen ostoba névvel félrevezetni az embereket?
Nem tudom, ki találta ki ezt a nevet, de remélem, sosem tudja majd meg, milyen a raktár fekete rekeszében tárolódni!
Csatlakozz!
