Vasárnap volt kis városunkban a Holokauszt megemlékezés. A Holokausztnak keresztelt eseményről elöljáróban egy tavalyi bejegyzés. Most saját élményeket osztok meg veletek.

Hivatalos meghívót kaptunk erre az alkalomra, mint református lelkészek, s a kollégáim közül nekem volt időm elmenni, lévén a vasárnap dél elég elfoglalt időpont mifelénk. A helyi zsidó egyesület (hitközség nincs) elnöke külön megköszönte, hogy ott voltam. Igen jól esett ez a pozitív visszajelzés. Amúgy sem szeretek reprezentatív alkalmakra menni díszpintynek, azonban erősített, hogy fontos volt nekik a jelenlétem. Azt már nem firtattam, de érdemes lett volna, hogy eljönnek-e a következő megemlékezésre, amin magyar, de nem zsidó származású mártírjainkról fogunk megemlékezni.

Polgármesterünk (aki mellesleg református, de teljesen diplomatikusan kezeli a helyi felekezetek ügyeit) megtette azt a gesztust, hogy a romosan álló zsinagógában, ahol az ünnepség volt, kalapot tett. Igazából senkit nem érdekelt, mi van a saját és a másik fején, az izraeliták viselték a kippát, az asszonyok a kendőjüket, de ők csak a jelenlévők kb. egyharmadát tették ki. A bejáratnál meg nem állt senki, hogy kippákat osztogasson, mint azt egy budapesti zsinagógában már tapasztaltam. Szóval a gesztus szép volt. A beszéd sem volt rossz, nem mellébeszélt, hanem kimondta a lényeget, mi is történt anno, a helyi több, mint háromezer zsidóval.

"Ő is közülünk való? Nem, keresztény." Ez a rövid kis párbeszéd anya és lánya közt folyt, miközben a polgármester beszélt. Ami arra enged következtetni, hogy nemcsak nekünk, nem zsidóknak fontos az identifikáció, hanem nekik is. És biztos, hogy jobban örültek volna, ha a polgármester közülük való, de pechjükre nem.

Ez azonban felpiszkálta egy kicsit az önérzetemet. Miért kell különbséget tenni? Miért baj az, ha kereztény? Aztán lecsitítottam gondolataimat, mert eszembe jutott, hogy hosszú évekbe és kemény munkába került, hogy kineveljem magamból a belém nevelt zsidózást. Óriási teherként nehezedik ránk és a Holokauszt óta amúgy is terhes zsidó-nemzsidó kapcsolatra az a tény, hogy a gójok zsidóznak, a zsidók meg gójoznak. Nem akarok belemenni ennek a történelmi, lélektani, stb. hátterébe, csupán szomorúan állapítom meg, hogy belénk ezt, beléjük meg azt nevelik, mondhatni kondicionálva vagyunk erre.

"Gyilkosok közt cinkos, aki néma." Mondta a helyi zsidó egyesület elnöke. Ami bizony igaz. Azokra is, akik nem segítették a helyieket, mikor deportálták őket. De nekem ez már nem égeti/égetheti a lelkelmet. Én nem tehetek róla, én ott sem voltam. Azokért pedig, akik ezt tették, felelősséget nem vállalhatok. Mint magyar és mint református, szégyellem magam azok miatt, akik mint magyarok és mint reformátusok nem segítettek. És mindent megteszek azért, hogy még egy ilyen szörnyűség, és olyan szörnyűség, amit magyar származásúak ellen követtek el, ne történhessen meg. De személyes felelősséget nem érzek, és nem is fogok azért, ami ott és akkor történt.

Vitézek. Két helyi zsidó vitézi címet kapott az I. világháborúban szerzett érdemeikért, de ennek ellenére őket is kivégezték. Mikor törvény adta jogukat akarták érvényesíteni, miszerint a vitézi rend tagjaira nem érvényes a zsidó törvény, ott helyben agyonlőtte őket a rendőri jegyző. Kiváncsi lettem volna a zsidózó-magyarkodó gittegyletre, amit ma vitézi rendnek neveznek (bár sok köze nincs a Horthy féle szellemiséghez), hogyan reagálna erre a hírre. Két magyar zsidó, mert ők magyarnak tartották magukat, hősiesen harcol a hazáért. És ezt elismeri nekik Horthy. És itt lennék kiváncsi a balról fröcsögőkre, a Horthyt mocskolókra, erre mit lépnek. Még a végén kiderül, hogy a háború előtti Magyarország mégsem olyan volt, mint amit állítanak ma jobbról is meg balról is, hanem sokkal színesebb, emberibb, szeretnivalóbb.

Az áldozatok. Tucatnyi idős, meggörbült hátú, ember, akik túlélték. És most könnybelábadt szemmel hallgatták az emlékezést. Joguk van a fájdalomhoz, a gyászhoz és megértem a gyűlöletüket, amit már rég elhunyt emberek iránt éreznek, és megértem a félelmüket, mikor újfasizmussal riogatják őket.

Bocskai. Abban voltam a megemlékezésen. De senki sem nézett posztmiépesnek, jobbikosnak, szélsőjobbosnak. Egy túlélő idős néni pedig nem félelemmel teli szemmel menekült előlem, hanem rámmosolygott és biccentett. Én visszamosolyogtam. Így is lehet ezt. Együtt, méltósággal.