A fenti címmel találtam egy elgondolkodtató írást, melynek hatására hálát adtam, hogy ez a blogosdi nem az egyetlen kommunikációs forma, sőt ez nem az igazi kommunikációs forma számomra. És örömmel gondoltam arra, hogy tegnap este barátimmal valódi eszmecserét folytattunk hűs sörök mellett.

Miután az alábbi idemásolt cikket elolvastátok, keressétek fel azokat az embereket, akik sokat jelentenek nektek és beszélgessetek velük. Mindegy, hogy miről, csak beszélgessetek. Ha lehet, öreg diófa alatt tegyétek mindezt, gyöngyöző rizlinggel a pohárban, de ezeket a kellékeket tetszés szerint lehet cserélni.

Mióta az eszemet tudom, kíváncsi vagyok, ennek ellenére későn öregszem. Kisgyerekként felugráltam a járdán, hogy belessek idegen ablakokon át idegen lakásokba, idegen emberekhez. Kíváncsi voltam, hogyan élnek mások.

Mostanában arra vagyok kíváncsi, mitől szabadult a világra a blogírás őrülete. (Blog: nyilvánosságnak szánt vallomás, vélemény, ajánlkozás, miegymás.) Korábban az emberek leveleket írtak egymásnak, naplót vezettek, titkosat, jelentéseket és feljelentéseket véstek papirosra, olvasói levelek születtek, hadd ne soroljam. A papíralapú világnak alkonyillata van, a számítógépekről "seperc alatt" juthatnak el üzeneteink a földkerekség bármely pontjára, amit aztán ott vagy elolvasnak vagy sem. De a blogíró megnyugodhat, ő megtette a magáét, tehát ő: van. E felblogozott világban azonban nehéz tájékozódni, hiszen soha nem derül ki, vagy csak nagyon későn, hogy a T. blogíró igazat mondott-e vagy sem, manipulálni akart vagy csak kimondani azt, ami személyét, lelkivilágát, intim szféráját megérintette, bemocskolta vagy lázba hozta. Egyetlen kicsi baj van csak: nincs mindenre idő. Ha valaki rászánná magát arra, hogy minden magyar nyelvű blogot elolvasson, kevés lenne rá a nap 24 órája. Ha a keresőbe beütögetjük ezt a szócskát: "blogja", 0,08 mp alatt hárommillió-háromszáznyolcvanezer találat közt válogathatunk.

Beleolvassunk? Tessék, a frissebbek közül egy gyöngyszem: "A nyár egyébként mozgalmas lesz. A gyerekek sokfelé – sokféle táborban, versenyen, edzésen – lesznek. Klára évek óta egy Excel-táblázatot készít, hogy nyomon követhessük, melyik gyerek épp merre van, színessel jelölve az egyes idősávokat. A táblázat – hűtőmágnessel kifüggesztve a konyhában – mindig szem előtt van." Ez az "excel-lenciás" tábla nem fér a fejembe. Szegény gyerekek! Furcsa szüleik lehetnek, ha még azt sem képesek fejben tartani, melyikük hol van. Valaha Vámos Miklós novellácskát írt abból, ki mit üzen távollevő hozzátartozóinak. Ezekből legalább az kiderült, hogy mi van velük. De ez a táblázatosdi… – ebből csak az derülhet ki, hogy valamelyik gyerek kiborul majd, ha sokáig leltári tárgyként, könyvelési tételként kezelik ő gyerekségét. Nem mindig vannak szanaszét a kölkök, hál’ istennek. Nyári terveiről így vall a miniszterelnök: "Kibérelünk egy csatornahajót, most Írországban, és egy hétig össze leszünk zárva a gyerekekkel egy talán harminc-negyven négyzetméteres helyen. Kevés ennél jobb dolgot tudok elképzelni, reggeltől estig mindig kell valamit csinálni: térképet nézni, várost felfedezni, kikötni, zsilipelni, bevásárolni, hajón főzni, takarítani."

A pszichomotorikus nyugtalanságáról (is) elhíresült blogszerzőt paparazzóknak kellene kísérniük: vajon képes-e elengedni a csatornahajócska kormánykerekét?

Apáti Miklós, újságíró

(Forrás: Magyar Hírlap, 2008. június 27.)