Ismét november egy. Igazából ezen a napon katolikus testvéreink a szentekre emlékeznek, de sikerült november másodikát, halottak napját rácsúsztatni elsejére.
Izgalmas élethelyzeteket láttam a temetőben, meg a környékén. A bejáratnál a falusi búcsúkból megismert cukorkaárus, aki aranyáron adja a kókusztekercset, meg a nyalókát. Nem tudtam hova tenni őket, hiszen nem enni, hanem emlékezni, lelkisimeretet nyugtatni, kötelességet letudni, képmutatni jönnek most az emberek. Azért bevált a taktika, szinte minden gyerek kezében ott volt valami csemege. Már vártam a pillanatot, amikor az árus belekiabálja a reggeli hidegbe: "Vigyen ön is elhunyt szeretteinek aszalt gyümölcsöt! Rágcsáljon törökmézet a sírnál!"
A temetőben rengetegen viselkedtek szánalmasan. Vagy kiöltöztek, arcukon a méla undor, a bűntudat és a kötelesség letudásának ábrázata, kezükben koszorú, nagy színes, drága, vagy a fáradságot se vették, hogy jobb ruhába bújjanak, amolyan hétköznapian, szál virággal, kicsi mécsessel, lazán, cigizve álltak a sírnál öt percig, aztán irány haza.
Nem tudok mit kezdeni ezzel az ünneppel. A sír csak miattunk van, nem az elhunyt miatt, neki teljesen mindegy. Az emlékezés is miattunk van. Ez az ünnep meg csak lehetőség arra, hogy bizonygassuk magunknak, meg azoknak, akik látnak a temetőben, hogy bizony, mi gondoskodunk a szeretteinkről, felelősen, tudatosan. De ez csak a külső máz.
Gyakran eszembe jut halott nagyapám. A mosolya, néhány szó, hanglejtés, mozdulat, ahogy mesél, vagy éppen összeszid. Gyerekkoromban sokat meséltek a felmenőimről. Akkor tündérmesének tűnt az alfödli hajdú származású család élete, akiknek ősei még Rákóczi seregében aprították a labancokat. A dunántúli dédszülők, akik sokat küzdöttek a túlélésért. A felvidéki dédapa, aki megjárta az orosz hadifogolytáborokat az első világháború alatt.
Van néhány tárgyi emlékek ezektől az emberektől. Őrzöm őket, és majd az unokámnak fogom átnyújtani, mint családi ereklyéket. Addig én őrzöm. Ezzel is emlékezve rájuk, nem egy nap egész évben, hanem szinte minden nap. És ami a legfontosabb: amit tőlük tanultam, soha nem felejtem. A tartást, őszinteséget, egyenességet, büszkeséget, hitet, szeretetet. Részemmé vált mindez, így ők is részemmé lettek.
Tegnap délelőtt mégsem ezért voltam a temetőben. Van egy maroknyi csapat, akiknek a túlvilág fontosabb, mint a mostani élet. Velük tartottunk egy rövid és szolid temetői istentiszteletet. Igazi örömhír volt a sírok között, a háttérben elsiető, odapillantó emberek között hallani arról, hogy nem szomorkodni, gyászolni kell, hanem Jézus Krisztusra tekinteni. Nem véletlenül valljuk a feltámadást és az örök életet, és ez a temetőben különösen is "ütős" téma. Persze erről van szó egy-egy temetésen is, de a tegnapi "forgalomban" még inkább hatott. Így már sokkal méltóbb és tartalmasabb volt számomra a mindenszentekre csúsztatott halottak napja.
Izgalmas élethelyzeteket láttam a temetőben, meg a környékén. A bejáratnál a falusi búcsúkból megismert cukorkaárus, aki aranyáron adja a kókusztekercset, meg a nyalókát. Nem tudtam hova tenni őket, hiszen nem enni, hanem emlékezni, lelkisimeretet nyugtatni, kötelességet letudni, képmutatni jönnek most az emberek. Azért bevált a taktika, szinte minden gyerek kezében ott volt valami csemege. Már vártam a pillanatot, amikor az árus belekiabálja a reggeli hidegbe: "Vigyen ön is elhunyt szeretteinek aszalt gyümölcsöt! Rágcsáljon törökmézet a sírnál!"
A temetőben rengetegen viselkedtek szánalmasan. Vagy kiöltöztek, arcukon a méla undor, a bűntudat és a kötelesség letudásának ábrázata, kezükben koszorú, nagy színes, drága, vagy a fáradságot se vették, hogy jobb ruhába bújjanak, amolyan hétköznapian, szál virággal, kicsi mécsessel, lazán, cigizve álltak a sírnál öt percig, aztán irány haza.
Nem tudok mit kezdeni ezzel az ünneppel. A sír csak miattunk van, nem az elhunyt miatt, neki teljesen mindegy. Az emlékezés is miattunk van. Ez az ünnep meg csak lehetőség arra, hogy bizonygassuk magunknak, meg azoknak, akik látnak a temetőben, hogy bizony, mi gondoskodunk a szeretteinkről, felelősen, tudatosan. De ez csak a külső máz.
Gyakran eszembe jut halott nagyapám. A mosolya, néhány szó, hanglejtés, mozdulat, ahogy mesél, vagy éppen összeszid. Gyerekkoromban sokat meséltek a felmenőimről. Akkor tündérmesének tűnt az alfödli hajdú származású család élete, akiknek ősei még Rákóczi seregében aprították a labancokat. A dunántúli dédszülők, akik sokat küzdöttek a túlélésért. A felvidéki dédapa, aki megjárta az orosz hadifogolytáborokat az első világháború alatt.
Van néhány tárgyi emlékek ezektől az emberektől. Őrzöm őket, és majd az unokámnak fogom átnyújtani, mint családi ereklyéket. Addig én őrzöm. Ezzel is emlékezve rájuk, nem egy nap egész évben, hanem szinte minden nap. És ami a legfontosabb: amit tőlük tanultam, soha nem felejtem. A tartást, őszinteséget, egyenességet, büszkeséget, hitet, szeretetet. Részemmé vált mindez, így ők is részemmé lettek.
Tegnap délelőtt mégsem ezért voltam a temetőben. Van egy maroknyi csapat, akiknek a túlvilág fontosabb, mint a mostani élet. Velük tartottunk egy rövid és szolid temetői istentiszteletet. Igazi örömhír volt a sírok között, a háttérben elsiető, odapillantó emberek között hallani arról, hogy nem szomorkodni, gyászolni kell, hanem Jézus Krisztusra tekinteni. Nem véletlenül valljuk a feltámadást és az örök életet, és ez a temetőben különösen is "ütős" téma. Persze erről van szó egy-egy temetésen is, de a tegnapi "forgalomban" még inkább hatott. Így már sokkal méltóbb és tartalmasabb volt számomra a mindenszentekre csúsztatott halottak napja.
Csatlakozz!
