Valakinek meg kell fizetni az árat. A semmiből nem lesz valami, csak Isten szavára, mi meg nem vagyunk. Ettől még szörnyű, hogy kivel fizettetjük meg.

Ez igaz. Csak elborzaszt ez az egyenlőtlenség, amit még a média is tovább gerjeszt.
És elborzaszt az igazságtalanság. És a saját tehetetlenségem.
Ennyi...

"És a saját tehetetlenségem." Ez a mondatod indít arra, hogy ismét szóljak. Hangsúlyozom előre, hogy a következő gondolatok első sorban rám érvényesek (és csak remélem, hogy valami általánosság is szorult beléjük) és távol áll tőlem a kioktatás, okoskodás szándéka. Azért vagyok ilyen körülményesen fogalmazó mert a "példamutatás" mellett ez a másik mániám, miszerint az ember-ember közötti kommunikációra szolgáló nyelv óriási korlát (frappánsnak is tartom azt a megállapítást, amit mostanában olvastam, miszerint a nyelv is a bűn hozadéka: Bábel tornya).
Na de e "nyelvi" kitérő után vissza az eredeti mondanivalómhoz. Valóban megrázó ezeket a képeket nézni és együtt érezve veled olvasni a "saját tehetetlenségünkről". El is indul a gondolat, a "szent harag". Hogy tehetik ezt a gyermekekkel! Micsoda aljas, lélektelen kizsákmányolás! A szüleik hogy engedhetik, vagy inkább micsoda szükség viszi őket arra, hogy saját gyermekeiket ilyen sorsra adják? Milyen tehetetlen vagyok én olvasó! Aztán jön a hidegzuhany. Épp almát eszek, miközben nézem a képeket. És tudok enni. Lemegy a falat, sőt élvezem az alma ízét miközben a szerencsétlen sorsú gyermekeket nézem. És beugrik a kép, hogy ugyanígy van ez híradó esetében is, ahol 30 perc alatt több tucat vagy akár több száz halottról szóló híreket nézem. Milyen tehetetlen vagyok én néző? Hát ilyen vagyok, döbbenek rá! És ismét rájövök, hogy Isten jobban engem, mint én saját magamat gyorsan meg is keresem Jézus szavait "Hogyan mondhatod atyádfiának: Atyámfia, hadd vegyem ki szemedből a szálkát! - mikor a saját szemedben nem látod a gerendát? Képmutató, előbb vedd ki a gerendát a saját szemedből, és akkor jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd a szálkát atyádfia szeméből.’" És ez a sorrend, nem alternatíva, hogy ha már mást nem tudsz tenni, hanem először igazítsd meg magadat, azután folytathatod másokkal! Mióta őszintén elkezdtem Isten segítségével "igazítani" magamon rá kellett jöjjek, hogy a második lépésig nem fogok eljutni. Hú, átolvasva egy kicsit "kegyes"-re sikerült, majd legközelebb jobban álcázom. ;)

@Battus: javítás: "hogy Isten jobban engem" = "hogy Isten jobban ismer engem"

Kedves Battus!

Szívemből szólsz... én is azt vettem észre magamon, hogy egyre érzéketlenebb vagyok a mások érzései iránt. Mert persze elmondja, hogy fáj, hogy szegény, hogy nincsen állása, hogy harcolnia kell nap mint nap, hogy meghalt a nagymama - én meg csak állok és nem érzek az ég világon semmit. Jól van ez így? Szerintem ez szörnyű. És mégis létezik az érzéketlenség - énbennem. S tehetetlen vagyok, mert amellett, hogy nem érzem át a helyzetet, segíteni sem tudok igazán: állást nem tudok adni, nagymamát sem tudom feltámasztani, igazán vigasztalni sem tudok. S akkor ez még csak a saját kis világom volt, a falu. Ennek fényében az első kommentem is csak ténymegállapítás. Elnézéseteket kérem, hogy ezt rátok zúdítottam!

Ezekről a problémákról beszélni kell, és persze tenni, ha lehet. Ahogy errefelé is van hová nézni, ha Bangladeshig pont nem jutunk el:
www.hirszerzo.hu/cikk.csaba_testver_isten_ingatlanmenedzsere.106935.html
vagy index.hu/kultur/eletmod/2009/05/05/jezus_melyik_vonattal_jon/
de lehet, hogy valamelyik hazai misszió pont Bangladeshbe is eljutt

A fogyasztói társadalom önmagában nem rossz, csak, ha tényleg nem is szól másról, ez viszont már egyéni döntés, mert például, lehet egy ilyen blogot is írni mellette ill. az ezen társadalom által megtermelt javak egy részét visszaosztani, ahová nagyon kell. Ahogy az a kálvini tanítás is írta itt a preka-n korábban:) és persze mennyivel jobb lenne, ha azoknak a gyerekeknek is csak ez lenne a dilemmájuk.

Más. Bellajazz tetszik a profilkép, mégis hol találtad ... ;) =azt hiszem én is felveszem, ha nem probléma :)

Sziasztok!

(első kommentem, nézzétek el gyakorlatlanságom)

Teljesen egyet értek a nyelvi akadályokkal...egyre többször tapasztalom, hogy bár egy nyelvet beszélek emberekkel, ugyan azon szavakon teljesen márt értünk... így bocsánat előre is, de messzebbről indítanék, és széles sávba érnék el a célhoz...
Gimis osztályfőnököm viselte (viseli) nagyon szívén afrikai testvéreink sorsát. Földrajz órán nem egyszer eljátszotta velünk, hogy három másodpercenként ököllel rávágott az asztalra, és ordította, most halt meg egy afrikai éhező gyermek. Maradandó élmény marad. Még most is borsódzik a hátam... nagyon sokáig idegesített, hogy miért kell annyit beszélni a fájdalomról, gyenge, érzékeny (női) lelkem nem bírja ezt a megterhelést. Fenn akadtam azon, hogy tehetetlen vagyok, és nem vehetem ki saját számból a falatot, és küldhetem el nekik... - pedig szívesen megtenném- majd rájöttem, hogy ez a tehetetlenségem csak materiális valómra vonatkozik. Mert van egy plussz,amit tehetek. Bár igen, bele lehet kötni, hogy ettől az ő helyzetük még nem fog megváltozni, és csak kibújok a felelősség terhe alól, és megnyugtatom magam, mosva kezeimet, hogy én, mindent megtettem... de ez mégsem így van! A legtöbb, mit tehetek: imádkozom azért, hogy "jöjjön el a Te országod, s legyen meg a Te akaratod". (ismerősen csengenek a szavak?) kedves egyetemi mentorom, aki most nagy reflektorfényben úszik, egyik prédikációjában ezt mondta (szabadon idézem): keresztyénnek lenni nem jelent mást, mint tudatában lenni annak, hogy életünknek nem lehet egyetlen más megoldása sem, csakis Jézus Krisztus. És eljutva a Vele való személyes találkozás kapujába rá kell döbbennünk, hogy mennyire méltatlanok vagyunk minden földi javunkra, ajándékunkra és emberekre, aki mellettünk vannak; és látván a világban lévő gonoszságot, rosszakaratúságot, kegyetlenkedéseket, éhezést, betegségeket, szenvedést, háborúkat, joggal torpanunk meg a találkozás kapuja előtt, és kérdezzük meg, hát mit ér akkor mindez? És jön a Szentlélek válasza. Krisztussal találkozva mindezek mellett valóban nem mehetünk el. De megragadnunk sem szabad ezekben a problémákban, mert emberi gondolkodásunk végességével úgysem érhetjük fel épp ésszel, hogy a mi Urunk mit- mikor- és miért úgy tesz, enged meg, ahogyan... Ezért nem ragadhatunk meg a tehetetlenség érzetében, hogy bennünket is lehúzzon a mélységbe, hanem Krisztus keresztjére kell tekintenünk, és nem elfeledni a feltámadás csodáját, majd megemlékezve a világ dolgairól szép csendben imára borulni, és csak ennyit mondani: add Uram, hogy Rád tekintve kisebbnek érezzék a fájdalmat a szenvedők, és tudjuk elfogadni akaratodat, alázattal várni mennyei dicsőséged eljövetelét!
Igen, a plussz, amit tehetek, tehetünk, az imádság. (ez is nagyon kegyesen hangzik, tudom, és sorry) Egy imától még nem szűnik meg a gyermekek munkakényszere, két imádságtól sem kerül kenyér az éhes szájakba, három imádságtól nem oldódik meg az iható víz kérdése, stb... de enyhülhet az elviselhetetlen fájdalom. Naív vagyok? lehet... de szeretnék hinni a csodákban! Kb. 6 éve minden este imádkozom a harmadik világ szenvedőiért, a háborúban élőkért. Felmérni nem tudom, mi változott, de hiszem, és remélem, hogy imáim meghallgatásra lelnek...

@Battus: teljesen egyetértek, sőt ez az írás is azért lett, mert én is a gépezet része vagyok, és ez még rosszabb. Made in china/bangladesh/vietnam stb.
És a képeket is egy laptopon néztem, egy kényelmes gurulós székből, míg szólt valami zene, jóllakottan, pihenőidőmben.
Rohadt egy kontraszt...
@erőspista: a visszaosztás lenne ám a csak a forradalom! De egy ilyen rohadt önző világban ez nem lesz.
A képbe meg belefutottam valahol a világhálón úgy egy éve :) , nincs levédve, tudtommal, használd csak. Sőt, legyen ez egy mozgalom!!! (Bár én láttam meg előbb... :) )
@fénylábnyom: sz imádság valós lehetőség. Több okból is. Erről egyszer ifisekkel beszélgettünk, bár a téma az éhező tömegek voltak, (miután megjártuk a a témával kapcsolatos szokásos köröket: csodálkozás, düh, szomorúság /és persze belül a hálaadás, hogy mi nem ott vagyunk/), arra jutottunk végül, hogy ha már nem feledkezünk el róluk, már tettünk valamit, mert visszahat. Az imádság pedig, amellett, hogy valóban tett, és akció, nekünk is jó, először is, hogy ne felejtsünk, másodszor, hogy készenlétben legyünk, hisz ki tudja, mikor akad valami, ami a konkrét segítség lehetőségét adja.