A szőlőhegynek a legfontosabb jellegzetessége az, hogy semmi köze nincs a "hegy"-hez, ha a hegyen "a dombnál szőlőhegymagasabb (és meredekebb) földfelszíni kiemelkedést" értjük, miként ezt az értelmező szótár rögzíti. A hegyen nincs hegybíró, hegytörvény, hegymester, és nincs hegyközség sem. Ráadásul a szőlőhegy nem is meredek, olyannyira nem, hogy még a síkvidéki ember is azt mondja – kapával a vállán, zsebében darabka szalonnával és kenyérrel, övében marokra fogható rafiával –, hogy "kiballagok a hegybe". A szőlőhegy Pannónia és a pannon költészet mitológiai tája (elnézést Hegyaljától és Ménestől, a keleti-kárpátokbéli vagy az Erdély mélyi bortermő domborulatoktól) – a szőlőhegy a "Babitsoké". Azoké a magyaroké, akik a Somlyó, a Ság vagy a Badacsony lábjában élnek. Ahonnan ha kell, mert munka van, ha nem kell, mert meg kell nézni, mit csinál a bor, fel-fel lehet ballagni a hegyre. A szőlőhegyre nem kell jégcsákány, nem szükséges mentőkötél, sürgősségi hívószám a mentőkhöz.
Aki a hegy magasába kívánkozik, az az istenek világába vágyik, el az emberi világtól, ne látszódjék semmiféle lakhely, ne hallatszódjék az emberi szó, ne legyen más, csak a fák, a felhők, a szitáló sas, a szemkápráztató fény. A hegymászó a csúcsra érve maga az istenülő magány. Pedig a hegyet az istenek saját maguknak jelölték ki: az Olümposzra tilos felmenni, Zeusz mennydörgő szava a Tempe völgyében is hallható, az Ararátra fel sem lehet jutni, Noé bárkáján csak képzeleghetünk, ahogy ott megfeneklett, és a Sínai-hegy lakója is csak egyetlen valakit engedett magához, hogy átadja neki az embereknek szóló kőtáblás üzenetét.
A szőlőhegy viszont a közös élet színtere, Pannónia nagy kertjének csodája, a szőlőhegy a mindennapi élet ünnepi tere, lelátni róla a házhoz, a templom elé, a temető köveire, jobbra és balra rendezetten felkarózott sorok, egy-egy gyümölcsfa, viruló borág, hang duruzsol erről is, arról is, ez átszól oda, amaz átlép némi rézgálicért ide, vagy éppen megkóstolni, hogy "mit is tud a hegy", minden mérték és gesztus természetes és derűs. Mondanák, ha a szőlőbeli embernek volna erre szava. Szavuk csak a gráciáknak lehet, az istenek szabadjára engedett légben táncoló meseleányainak. A poéta meg, aki egy gesztenyefa alól nézi egy párás poháron keresztül a Balatont, a Marcall lágy kanyarulatait vagy a Bakony kéklő vigyázó hegyét, lesi a szót, próbálja, hogy miként zendítheti meg a vers a táj némán ragyogó dallamát. 
Alexa Károly, irodalomtörténész
(Forrás: Magyar Hírlap, 2008. június 25.)
Csatlakozz!
