már 01 2008

Nagyböjti visszhangok - 124. Zsoltár

Ami késik, az lassan jön, de íme, megérkezett. Az újabb böjti elmélkedésért köszönet koppánynak.

Zarándokének. Dávidé.

Ha nem lett volna velünk az ÚR - vallja meg ezt Izráel! -,
ha nem lett volna velünk az ÚR, amikor ránk támadtak az emberek,
akkor elevenen nyeltek volna el bennünket, úgy fellángolt haragjuk ellenünk.
Akkor elsodortak volna a vizek, átcsapott volna rajtunk az áradat.
Átcsaptak volna rajtunk a tajtékzó vizek.
Áldott az ÚR, aki nem adott oda minket martalékul fogaiknak!
Lelkünk megmenekült, mint a madár a madarász tőréből. A tőr összetört, és mi megmenekültünk.
A mi segítségünk az ÚR nevében van, aki az eget és a földet alkotta.

Vajon minek köszönhetjük, hogy még él egyáltalán ember ezen a földön? Talán a komoly nemzetközi szerződéseknek? Talán az életre hívott világszervezeteknek, amelyek éberen őrködnek a világbéke felett? Talán az ember komoly és felelősség teljes gondolkodásának?

Van értelme feltenni ezeket a kérdéseket, mert ha őszintén keressük a választ, akkor meg kell látnunk, a lehető legnagyobb csoda, hogy még él ember a földön. Ha mindez rajtunk múlna, a mi hatáskörünkbe lenne utalva, mi már nem elmélkedhetnénk rajta. Mert nem lennénk.

Sokan keresnek Isten-bizonyítékokat, amik minden kétséget kizárólag bizonyíthatnák Isten létezését. Azt hiszem, nem kell tovább keresgélni. Legalábbis nekem nem nagyon kell ennél több. Ismerve magunkat be kell látni, mi már régen elpusztítottuk volna magunkat. Az ember az egyedüli élőlény, aki képes saját magát is elpusztítani. Persze nem feltétlenül csak fizikai értelemben vett önpusztításról lehet beszélni, sőt, sokkal inkább belső, lelki  önpusztításra gondolok. Amikor az ember elvágja magától, hogy azzal foglalkozzon, ami emberré teszi, a lelkével. És  mindezek ellenére mégis itt vagyunk... Hogyan lehetséges ez?

A zsoltáríróval együtt, de kicsit aktualizálva mondjuk mi is: Áldott az Úr, aki nem adott oda minket martalékul saját magunknak! Csodálatos dolog felismerni, hogy ellenségeinktől is megszabadít bennünket Isten, még csodálatosabb rádöbbenni, hogy saját magunktól is. És így kerek ez az egész kérdés. Mert ha csak ellenségeinkre koncentrálunk, nem fogjuk felismerni az igazi veszélyt: saját magunkat. Mert csak az ember képes önmaga ellen fordulni, önmaga számára végzetes életformát folytatni. Mégis, mindezek ellenére itt vagyunk.

Mert a mi segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és földet alkotta.


A bejegyzés trackback címe:

https://preka.blog.hu/api/trackback/id/tr19360432

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása