Nemrég olvastam a Reakción egy posztot Gyurcsány eléggé manipulatív bejegyzésével kapcsolatban (eredetiben), amiben azt fejtegeti, hogy a csúnya szélsőjobb hogyan rekeszti ki a kis hazánkban élő, áttelepült határon túli magyarokat. Több jobboldali blog és portál is foglalkozott ezzel a bejegyzéssel, ezért én nem konkrétan Fletó történetével akarok most foglalkozni, hanem azzal a nagyon is elevenünkre tapintó kérdéssel: Mi használ a határon túli és inneni magyaroknak? Vagy negatívabb megfogalmazásban: mi árt az ott és az itt lakóknak?

Először is had szögezzem le, hogy büszke vagyok magyarságomra, büszke vagyok a határon túli testvéreim kitartására, küzdelmére. Évente többször is meglátogatom erdélyi barátaimat, az elmúlt évtizedben többször is jártam Kárpátalján, Felvidéken, Délvidéken, Vajdaságban. Többször sikerült a román rendőrökkel összeakasztani a bajszunkat, no nem kocsmai verekedés kapcsán, hanem csak azért, mert anyaországi rendszámú autónkat kiszúrták és ránk vertek olyasmit, amiben nem volt igazuk. Ezt csupán azért írtam le, mert az alábbi gondolataim fényében talán azt hihetitek, hogy valami balról átjött bomlasztó vagyok. Erről szó sincs, mindent pártpolitikától semlegesen írok ebbe a blogba.

Naszóval. Néhány hete Erdélyben voltunk régi református ismerősöknél és szóba került május 22. kapcsán egyes magyarországi jobboldali szervezetek erdélyi jelenléte. Barátaink éltek a kritikával és elmondták, hogy szívet melengető számukra, hogy a falujukban, meg általában véve Erdélyben mindenféle megmozdulást szerveznek ezek a szervezetek, felvonulnak, zászlókat lengetnek, nagy szavakat mondanak, aztán hazajönnek. Ők meg ott maradnak. És a románok az ott élőkön vezetik le az anyaországiak hangos jelenlétéből fakadó indulataikat. Jót tesz egy-egy ilyen megmozdulás az ott élőknek?

A másik történet egy több kézből kapott információ, aminek lehet, hogy fele sem igaz, de én könnyen elhiszem, hogy valós. A Szlovákiában élő reformátusok közt vannak szlovákok is, nem csak magyarok. Amikor az Alkotmányozó Zsinaton való részvétel és az Alkotmány elfogadása és aláírása szóba került, a szlovák reformátusok hevesen tiltakoztak, a szlovák kormány pedig leüzent, hogy lehet itt a magyarokkal alkotmányozni, de akkor többet egy eurót sem látnak az államtól. Pont. Így a szlovákiai magyar reformátusok ott voltak Debrecenben, egyetértettek az egésszel, de nem írták alá az Alkotmányt. És, gondolom, vérző szívvel mentek haza, hogy már megint megalázták őket, nemcsak magyarságukban, hanem református voltukban is, hiszen nem írták, nem írhatták alá, mert aztán haza kell menni a szlovákokhoz. Jót tett az Alkotmányozó Zsinat a felvidékieknek?

A horvátországi reformátusok helyzete még szomorúbb. Megosztottságuk miatt nem lehettek részesei az Alkotmánynak, ami bizony sokaknak fáj ott lent, Horvátországban. Egy lelkész kolléga mégis elment Debrecenbe (lásd a képen), szépen felöltözött és nehéz szívvel ott állt, egyedül. Aztán szomorúan hazament, a horvátokhoz. Minden horvátországi reformátust ki kellett zárni az Alkotmányból?

A hazamenetelről, meg Fletó bejegyzéséről jut eszembe egy másik történet azokról, akik átjöttek. Én mindig tárt karokkal várom őket, de már többször csalódtam. Átjövő lelkészben is, meg nem lelkészben is. Próbálom megérteni az indokaikat, de teljesen soha nem fogom tudni, mert én nem éltem elnyomásban, engem nem üldöztek magyarságom miatt (bár ha így megy tovább ebben az országban...). Csalódásom oka az volt, hogy sokan azok közül jöttek át, akik megbízhatatlanok, kétszínűek, törtetők. Tisztelet a kivételnek, és a kivételből is akad szép számmal itthon. De akikben csalódtam, azok az ott élők és a többi átköltöző/átköltözött hitelét rontják. Hasonlóan, mint azok a kedves "nemzettársaink", akik miatt ki volt/van írva Ausztriába több helyre is: Magyar ne lopj! Mindenkit be kell engedni, aki átjön?

Aztán ott vannak a magyarokon meggazdagodó magyarok. Nagyon sok történetet hallottam építési vállalkozókról, akik feketén dolgoztatják a határon túliakat, aztán a fizetésnapon elkergetik őket, mint a kivert kutyát. Szerencsétlen ember nem tud hova fordulni, hiszen teljesen illegálisan dolgozott. És vagy csendben hazakullog, vagy nagyon nehéz körülmények között élve próbál új és megbízhatóbb munkát találni. Közben meg átkozza az összes anyaországit. Kellenek az ilyen vállalkozók, akik állítólag magyarok?

És a kedves hivatalnokok. Egy felvidéki és egy kárpátaljai ismerősömet is porig alázták, amikor a letelepedési engedély és az állampolgárság ügyében kilincseltek. Megkeseredtek az egészben, s a felvidéki azt mondta, ő itt él évek óta, ide házasodott, itt is fog meghalni, de soha nem kell neki a magyar állampolgárság. Őt többet senki meg ne alázza Magyarországon magyarsága miatt, ráadásul édes anyanyelvén. Ez az ára az állampolgárságnak?

December 5-e fájdalmát rajtam is kitöltötték az ottaniak. Nem is szóltam semmit, csak mérhetetlenül szégyelltem magam és megértettem őket. De nekik ezért minden ittenit el kell ítélni?

Nagyon nehéz eldönteni, megítélni, mi az, ami jó és mi az, ami rossz nekik és nekünk, ott és itt élőknek. Szükség volt az Alkotmányozó Zsinatra, szükség van az egységre, ezzel az ott élők élete talán lelkileg egy kicsit könnyebb, több reménységet tudnak meríteni, de az is biztos, hogy ezzel terhet is vettek a nyakukba.

Szükség van arra, hogy minél többet találkozzunk határon túli tetsvéreinkkel ,minél többet segítsük őket, de nincs szükség a minket kihasználó, kétszínű áttelepülőkre, és nincs szükség a határon túli területeken való masírozásra, kardcsörtetésre. Nincs szükség határon túliakat kihasználó anyaországiakra és embertelen hivatalnokokra. Mindegyik árt nekik és nekünk egyaránt, ott és itt is.

Egyetlen megoldást látok magam előtt: kérni Istent, hogy magyar népünk megmaradjon és felébredjen ebből a lelki és szellemi megosztottságból, s azzal a hittel, céllal, tudattal élni, hogy az a kevés bátorítás, segítség, látogatás, befogadás, amit én meg tudok tenni, mindennél fontosabb.