Személyes okokból kissé átgyúrtam az előző szöveget, íme, továbbfejélesztve:
„Az út üres,
de működését abba sose hagyja.”
Lao-ce: Tao te king
Ahhoz, hogy jól lássuk magunkat, alkalmasint el kell távolodnunk élethelyzetünktől, hogy rátekinthessünk az egészre, amit életünknek nevezünk. Lao-ce elég „messze van” ahhoz, hogy madártávlatból szemlélődhessünk.
A keleti ember a tanulást, fejlődést úton járásként fogja fel. Ahogy Lao-ce írja, az út folyamatosan működik, segíti a vándort, hogy eljusson céljához. Így lesz bölcsebb, tapasztaltabb. Életformájává válik a belső zarándoklat, s ez segíti hozzá önmaga és a világ jobb megismeréséhez.
A nyugati ember, azaz mi, nem így élünk. Az élet számunkra legfőképp napi gondokat, megoldandó feladatokat, problémákat jelent. Teleszervezzük az életünket eseményekkel, de közben nem fejlődünk, nem mélyülünk. Egyhelyben járunk. Természetesen a mi gondolkodásunktól, keresztyénségünktől sem idegen az út, az úton járás képe, hiszen a Szentírás, az énekeink újra és újra visszatérő motívuma. Nem mond újat az út képe, hiszen gyakran használjuk. De csak használjuk, és nem járjuk az utat. Beszélünk róla, hosszúságát, szélességét elemezzük, kiszínezzük az út szélét, és közben valahogy a lényeg elsikkad. Nem indulunk meg, csak halogatjuk a vándorlást.
„Én vagyok az út…” Jézus azt mondja, ő az Út, őt kell követni. Ez a tanítványság lényege. Ne a hétköznapokban vessz el, hanem kövess engem. Ne magaddal legyél elfoglalva, hanem kövess engem. Az Út tele van izgalmakkal, meglepetésekkel, nem tudod, hogy a következő kanyarban, kereszteződésben mi vár rád, mi lesz rád hatással, ami megváltoztat, ami közelebb visz Hozzá. Amikor az első Pünkösd után a tanítványok elindultak minden égtáj felé, ezt a szellemiséget vitték magukkal, hiszen három éven keresztül vándoroltak (zarándokoltak) Jézussal. Katolikus testvéreink zarándoklatai, akár több száz kilométeres gyalogútjai ezt próbálják felidézni, próbálják elősegíteni, inspirálni a belső zarándoklatot.
Tanítványságunk nem valami statikus, merev „templomban ülés”, hanem maga az úton levő élet. Nem nekünk kell ölbe tett kézzel várnunk, hogy Isten elénk jöjjön, hanem nekünk kell felé mennünk az Úton. Ha nekünk is életformánkká válik a belső zarándoklat, akkor megtapasztaljuk azt a csodát, hogy szép csendben átformálódunk, egyre inkább Krisztus-arcúakká válunk.
Csatlakozz!
