Kávéőrült vagyok. Presszó minden mennyiségben, és az ünnepnapokon igazi arabica kardamonnal fűszerezve, törökösen főzve. Ezért is fogott meg az alábbi írás, amelynek témája egy kávésnak szívfájdalom, de beszélni kell róla.
Dob utca, reggel nyolc, rondán bedagadt szem, koffeinszintcsökkent állapot, vérnyomás száz per ötven. Kis kávézó, olyan, amely azonnal reggeli törzshellyé válik, ahogy belép az ember, mert minden a helyén van azon a hat négyzetméteren; Párizsban vannak ilyen presso piccolinók meg Sienában és Firenzében, arra jók, hogy a lehető leggyönyörűbben kezdődjék a reggel, kávéünneppel, amely konkrétan istentisztelet – vagy, ateistáknak, akik idióták: szertartás – a friss croissant-ok és a normandiai típusú almatorta hajnali illatában.
Elvitelre? – kérdezi a hölgy a pult mögött, és nem érti, hogy mit nem lehet ezen érteni; de hát mégis, mit vinnék el? Komolyan, egy percre sem merül fel, hogy a kávét, bár egyszer volt egy teljesen jó fej lány az 1-es villamoson, aki hatalmas pöttyös bögrével a kezében szállt fel reggel kilenc tájt, és ott, a középső ajtó előtti egyes ülésen itta ki a forró tejeskávéját, míg átért a villamos a hídon, de az inkább performance volt, olyasmi, amit az ember előszeretettel csinál tizenhat és huszonegy éves kora között, hogy ő maga érdekes legyen, az élet meg szebb; és ami azt illeti, művésznek azt hívják, aki ezt nem bírja abbahagyni.
Aztán derengeni kezd, hogy szaporodik a belvárosban, mint az idegen anyag, a következő felirat: Coffe to go. Nem nyelvvédünk, mert tudomásul vettük a 21. századot, a nyelv meg majd megvédi magát, mint mindig, és egyébként is ez egy annyira eszement angol szószerkezet, hogy nem is lehetne lefordítani, de az bizonyos, hogy annyit jelent: papírpohárban magaddal vihető kávé. Ami a kávéházak egykori fővárosában olyasmi, mint a gyorsétkezde Krúdy Óbudáján: nonszensz gusztustalanság és okádmány. A Hülye Sietés Szellemének újabb próbálkozása a létrontásra.
Aki nem tud nyugodtan, ülve enni és nyugodtan, ülve vagy legfeljebb asztalnak, bárpultnak támaszkodva kávézni, aki nem ad magának erre naponta ebédkor fél órát, reggel, kávénál tíz-tizenöt percet, az épp a lassú szétesés nemes művészetét gyakorolja, végeredménye és egyben jutalma a teljes senkiség lesz, az örökké hajszolt időben való felmorzsolódás, anélkül, hogy felfogta volna, hogy él. Ráadásul ilyen erővel bekapkodhatna reggel koffeintablettát is, az még gyorsabb, mint a kávé to go.
Úgyhogy nem, nem elvitelre.
A capuccinóról meg annyit, hogy legközelebb, ha lehet, kevesebb tejjel a tejhab alatt, és több lélekkel. Ha lassan megy, megvárom.
Csatlakozz!
