Mit akar az Isten?
"Ha Isten is úgy akarja…" – szoktuk nagy szerényen idézőjelbe tenni kinyilvánított szándékainkat, mintegy előre is szabadkozva, ha tervünk mégsem sikerednék. Többnyire csupán az előre nem látható akadályok közbejöttének eshetőségét jelezzük e félmondattal, hiszen ha minden az elképzelésünk szerint halad, a sikeres befejezést ritkán nyugtázzuk Isten iránti hálaadással. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy minden emberi teljesítményben isteni "háttérmunkát" kellene feltételeznünk, a keresztényeknek azonban kétségkívül nagy előny, hogy életük minden lépését egyeztethetik – sőt tervezhetik – az Istennel. Ez természetesen "csupán" egy lehetőség, amelyet azonban az élő hitben járó ember mindenkor igénybe vehet. Mi több, Pál apostol rómaiakhoz írott levelének 8. fejezetében azt olvassuk, hogy "akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…" (Róm. 8,28).
Sokak kedves igéje ez a mondat, magam is gyakorta kapaszkodom bele, kivált nyomorúságosnak érzett helyzetekben. Látni vélem az olvasó arcán a mosolyt: "Nocsak? Keresztények – nyomorúságos helyzetben? Nincs itt akkor valami ellentmondás?"
Bár a szóban forgó levélrész elején Pál apostol arról ír, hogy a keresztényeket majdan az örök élet kárpótolja e világi szenvedéseikért ("…a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk"), de a fejezet zárszavában folyamatosan megtapasztalható, jelen idejű vigaszt hangoztat: "Meg vagyok győződve, hogy … sem magasság, sem mélység … nem választhat el minket az Isten szeretetétől…"
Ha arra gondolunk, hogy a bajban micsoda erőforrássá tud lenni embertársaink – amúgy csak ritkán kitartó – szeretete, nem nehéz belátni, hogy a teremtő Isten "garantált szeretete" milyen erőforrás a benne hívőknek. Ennél azonban többről is szó van. Kiemelt idézetünk egyes régi kéziratokban így olvasható: "akik Istent szeretik, azokat mindennel a jóra segíti az Isten…" Vagyis a nyomorúság, a próbatétel is magában hordozza a korábbi állapotnál jobb helyzetbe kerülés ígéretét. Ez végső soron valóban maga az örök élet, amelyre a keresztények útja is a testi halálon át vezet, ám mert ez a szélsőséges "helyzet" itt a földön mindenkivel csak egyetlenegyszer fordul elő, addig azoknak, akik Istent szeretik, még bőségesen nyílik alkalmuk megtapasztalni Isten szeretetét. Így azt is, hogy "minden javukra szolgál…"
A dolog pikantériája, hogy – Istennel ellentétben – az ember nem mindig tudja, mi szolgál a javára. Ezért aztán Isten akaratának fürkészése, illetőleg a rá való hagyatkozás mindenkor a hit próbája is.
A közelmúltban került kezembe Charles W. Colson 1975-ben írt önéletrajzi könyve, az Újonnan születtem. A szerző Richard Nixon néhai amerikai elnök tanácsadójaként "vitte el a balhét" – hetedmagával – a hírhedt Watergate-ügyben. Colson egytől három évig terjedő szabadságvesztést kapott. (Az USA-ban bizonyos esetekben a bíró csupán a letöltendő börtönbüntetés "határértékeit" jelöli ki.) A Fehér Házat ekkor már elhagyó – mellesleg ügyvédi irodát vezető – Colsonnak jó esélye lett volna megúszni a börtönt, ám nem sokkal a vádemelések előtt élő hitre jutott. Megtérésének őszinteségét a média "természetesen" azonnal megkérdőjelezte. A vezető orgánumok egymással versengve gúnyolódtak azon, hogy milyen eredeti trükkel próbálja megpuhítani vádlói és bírái szívét. Colson története azért is rendkívül izgalmas, mert ő maga és újdonsült keresztény testvérei persze valóban könyörögtek az Istenhez azért, hogy méltányos ítélet szülessen. Ügyvédi praxisából tudta, hogy "a hatóság megtévesztésének szándékáért" legrosszabb esetben kilenc hónapra számíthat, de az imák nyilvánvalóan a legenyhébb – felfüggesztett – büntetés kiszabását kérték. Mint említettem, az ítélet három évig "terjedhető", letöltendő börtönbüntetés lett. Ez azonban nem ingatta meg hősünk hitét, aki az ítélethirdetés után – immár a fogházból – azt kérte az Istentől, hogy a kilátásba helyezett elnöki amnesztiában részesülhessen. Nos, utódjától "kegyelmet" csak Nixon kapott, a már elítéltek nem. Később néhányan mégis szabadulhattak – Colson még ekkor sem. Ő azonban továbbra is kitartóan imádkozott. Nemcsak önmagáért – másokért is. Fantasztikus imameghallgatások erősíthették hitében, eltekintve attól az apróságtól, hogy ő maga egyre reménytelenebb helyzetben volt kénytelen osztozni a maxwelli börtön fogvatartottjainak – számára is döbbenetes felismeréseket rejtő – sanyarú sorsában.
Hét hónapon át hatástalan maradt volna az Isten szeretetébe vetett hit, avagy a történet arról szól, hogy lám, ezúttal egybeesett az isteni és a bírói akarat? Maradjunk annyiban, hogy Charles W. Colson már szabadulása után néhány nappal visszatért Maxwellbe, nem sokkal később pedig létrehozta azt a keresztény hálózatot, amely alapja lett a fogvatartottak legnagyobb, 1992 óta magyar tagozattal is rendelkező nemzetközi szervezetének, a Testvéri Börtöntársaságnak… Colson 1993-ban megkapta a Templeton-díjat. Más kérdés, hogy az ezzel járó egymillió dollárt (!) a börtönmisszió szolgálatára ajánlotta fel. Vagy ez ugyanaz a kérdés?
Mindenesetre amikor elhagyja ajkunkat a "ha Isten is úgy akarja" végszó, nem árt tudnunk, hogy Isten mindig az ember javát akarja. Legfőképpen azt, hogy "el ne vesszen, hanem örök élete legyen". Azért nekünk is marad feladat: hit ahhoz, hogy ezt elhiggyük.
Jut eszembe erről az a történet, amikor egy ateista túrázás közben megcsúszott a völgy fölé magasodó sziklán, és zuhanni kezdett. Egyik kezével az utolsó pillanatban sikerült megmarkolnia valami fűcsomót, de magatehetetlenül himbálódzott ég és föld között.
– Hé, van valaki odafönn?! – kiáltott kétségbeesésében, önkéntelenül az ég felé, és hallj csodát, az Isten válaszolt neki:
– Én itt vagyok, fiam, miért szólítottál?
– Még kérded? Alattam tátongó mélység, és csak ez a fűcsomó tart!…
– Hiszed-e, hogy meg tudlak és meg akarlak menteni?
– Hiszem, hiszem, csak csinálj már valamit! Mitévő legyek?
– Engedd el a fűcsomót.
– …hééé?! Van ott fenn valaki más?
T. Pintér Károly. az Evangélikus Élet főszerkesztője, a Protestáns Újságírók Szövetségének elnökségi tagja
(Forrás: Magyar Hírkap, 2008. szeptember 7.)
Csatlakozz!
