jan 19 2008

CtrlAltDel 3. - Egy kétszárnyú kapuról...

Üdv mindenkinek a még ismeretlen '08-ban. Megtöröm blogcsöndemet, de ismét elhallgatok, hogy valaki más szólaljon meg. Hogy beszélni tanítson minket. Hogy imádkozni tanítson...

***
Pilinszky János: Amikor imádkozunk (részlet)

    ...Az imádkozó embert módunkban áll megmosolyogni. Az imádság mégis pótolhatatlan, semmi egyébbel be nem helyettesíthető. Olyan bizalom, mely leginkább talán az utópiához hasonlítható, mégis homlokegyenest más. Az utópia dogmatikusan közelít a jövőhöz. Az imádság föltétel nélkül az örökkévalósághoz. Az utópia keserves erőpróba. Az imádság ujjongó vereség. A relatív elővételezett veresége az eredendő intelligenciával, a menyasszony veresége a vőlegény megtermékenyítő szerelmével, a bizonytalan veresége a teljes igazsággal, jósággal, az ember veresége Istennel szemben. Az imádság elővételezett  nász, vendégség, atyai ház és terített asztal, akkor, amikor még senkink nincs, koldusok, tékozló fiúk és szomjazó-éhezők vagyunk.
    Az imádság potenciálisan a lét legszélesebb, az univerzum, a teremtés, élet és halál legtágabb dimenziója. Kétszárnyú kapu. Az egyik szárnya fekete, a másik sötét. De az imádság mindkettőt kitárja. A küszöbön egy gyermek áll. Én állok, te állsz, ő áll, mi állunk.





    "Istenem, mondjuk a küszöbön állva, egyedül benned van reménységünk. Én túl elnéző, vagy túl kegyetlen vagyok magamhoz. Bocsáss meg! Ölelj magadhoz! Túl életen és halálon. Ámen."

***


Tékozló társaim, irány haza! Hogy is van, emlékszünk?
...a zörgetőnek megnyittatik!

A bejegyzés trackback címe:

https://preka.blog.hu/api/trackback/id/tr81303637

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.