nov 02 2007

A lelkiismeret-nyugtatás ünnepe

Ismét november egy. Igazából ezen a napon katolikus testvéreink a szentekre emlékeznek, de sikerült november másodikát, halottak napját rácsúsztatni elsejére.
Izgalmas élethelyzeteket láttam a temetőben, meg a környékén. A bejáratnál a falusi búcsúkból megismert cukorkaárus, aki aranyáron adja a kókusztekercset, meg a nyalókát. Nem tudtam hova tenni őket, hiszen nem enni, hanem emlékezni, lelkisimeretet nyugtatni, kötelességet letudni, képmutatni jönnek most az emberek. Azért bevált a taktika, szinte minden gyerek kezében ott volt valami csemege. Már vártam a pillanatot, amikor az árus belekiabálja a reggeli hidegbe: "Vigyen ön is elhunyt szeretteinek aszalt gyümölcsöt! Rágcsáljon törökmézet a sírnál!"
A temetőben rengetegen viselkedtek szánalmasan. Vagy kiöltöztek, arcukon a méla undor, a bűntudat és a kötelesség letudásának ábrázata, kezükben koszorú, nagy színes, drága, vagy a fáradságot se vették, hogy jobb ruhába bújjanak, amolyan hétköznapian, szál virággal, kicsi mécsessel, lazán, cigizve álltak a sírnál öt percig, aztán irány haza.
Nem tudok mit kezdeni ezzel az ünneppel. A sír csak miattunk van, nem az elhunyt miatt, neki teljesen mindegy. Az emlékezés is miattunk van. Ez az ünnep meg csak lehetőség arra, hogy bizonygassuk magunknak, meg azoknak, akik látnak a temetőben, hogy bizony, mi gondoskodunk a szeretteinkről, felelősen, tudatosan. De ez csak a külső máz.
Gyakran eszembe jut halott nagyapám. A mosolya, néhány szó, hanglejtés, mozdulat, ahogy mesél, vagy éppen összeszid. Gyerekkoromban sokat meséltek a felmenőimről. Akkor tündérmesének tűnt az alfödli hajdú származású család élete, akiknek ősei még Rákóczi seregében aprították a labancokat. A dunántúli dédszülők, akik sokat küzdöttek a túlélésért. A felvidéki dédapa, aki megjárta az orosz hadifogolytáborokat az első világháború alatt.
Van néhány tárgyi emlékek ezektől az emberektől. Őrzöm őket, és majd az unokámnak fogom átnyújtani, mint családi ereklyéket. Addig én őrzöm. Ezzel is emlékezve rájuk, nem egy nap egész évben, hanem szinte minden nap. És ami a legfontosabb: amit tőlük tanultam, soha nem felejtem. A tartást, őszinteséget, egyenességet, büszkeséget, hitet, szeretetet. Részemmé vált mindez, így ők is részemmé lettek.

Tegnap délelőtt mégsem ezért voltam a temetőben. Van egy maroknyi csapat, akiknek a túlvilág fontosabb, mint a mostani élet. Velük tartottunk egy rövid és szolid temetői istentiszteletet. Igazi örömhír volt a sírok között, a háttérben elsiető, odapillantó emberek között hallani arról, hogy nem szomorkodni, gyászolni kell, hanem Jézus Krisztusra tekinteni. Nem véletlenül valljuk a feltámadást és az örök életet, és ez a temetőben különösen is "ütős" téma. Persze erről van szó egy-egy temetésen is, de a tegnapi "forgalomban" még inkább hatott. Így már sokkal méltóbb és tartalmasabb volt számomra a mindenszentekre csúsztatott halottak napja.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://preka.blog.hu/api/trackback/id/tr51215830

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

La Bandi 2007.11.02. 13:51:19

November 1

Mi október 31-én voltunk kint a temetőben. Anyu két csípőprotézissel nemigen tudná gyalog végigjárni a családi sírokat a kecskeméti temetőben, kocsival meg 1-jén nem lehet bemenni.
Szóval 31-én, reformáció napján. Érdekes összefüggés: reformáció és halottak napja - a második, hogy apu nincs közöttünk. Reformáció és halottak napja: megújulni hitben reménységben, a feltámadás és örök élet reménységében - így aktuális midnkettő: megújulni, ma!
A temetőben már 31-én sokan voltak, az eső szemerkélt. Kocsival mentünk, furcsa volt. Régen nem értettem, miért mennek emberek temetőbe kocsival...
Arcok, emberek, zsibvásár a bejáratnál - úgy, ahogy Szaki írta. Aztán elmentünk egy sír mellett, friss koszorúk - előző nap temettem. 60 éves volt, édesanyja sírt leginkább, meg a fia.
Péntek van és lassan készülni kellene, jövő héten három temetés. Hétfőn az egyik volt konfirmandusom édesapja. Családlátogatás során csendes, de határozott, jólelkű ember benyomását keltette - akkor beszéltem vele utoljára. 1,5 éve. S most temetem...
A másik egy 91 éves, élettel betelt bácsi, s a harmadik egy hozzá képest fiatal, hatvanegynéhány éves...
"A halál révén állunk szüntelen..." Ez jut eszembe akárhányszor temetni megyek - elég sokszor.
Kérdezi valaki: "hozzá lehet ehhez szokni?" Erre én: "Hozzászokni lehet, megszokni soha."
S holnapután november 4. - '56, szovjet bevonulás. Gyújtok egy gyertyát az '56-os emlékműnél.
Hétfőn pedig tulipánhagymát ültetek - hogy készüljünk a jövőre, a tavaszra. Hogy ne csak elmúlás legyen.

La Bandi

Melinda 2007.11.02. 14:58:54

Szia Szaki!
Érdekes volt olvasni a soraidat. Sok dologban egyetértek veled, de van kivétel. Én itt falun azt látom, hogy közel sem csak képmutatás vagy lelkiismeret nyugtatás végett rendezik a sírokat.(Ez nem csak a halottak napjára vonatkozik.) Sokkal inkább az emlékezés, a az elhunyt iránti tisztelet hajtja őket. Számukra fontos, hogy rend legyen a temetőbe, hogy gondozva legyenek a sírok. Sokszor azt sem értettem, hogy az idősek miért mennek ki szinte menetrendszerűen egy falubeli temetésére, hiszen senki nem kötelezi rá őket. Talán a felkészülés,a halálra való rákészülés van benne. Sajnálom, hogy te ennyire negatívan látod ezt az ünnepet. Bennem élnek még a gyerekkori emlékek arról, hogy hogyan mentünk ki november 2-án(!!!) gyertyát gyújtani. Jöttek a nagyszüleim, szüleim. NEm volt cukorka, se kókusztekercs és gyönyörű koszorú sem, csak gyertya. Egyszerű, fehér gyertya. ÉS a képmutatásnak egy picike szeletét sem éreztem. Viszont volt emlékezés, ennek köszönhetem, hogy tudok valamit a dédszüleimről.
Azt gondolom, hogy minden ünnep magába hordozza azt, amit te a temetőbe láttál: a képmutatást, a lelkiismeret nyugtatást, a magamutogatást, de ugyanakkor nagyon sokan tudnak méltóan ünnepelni. Ezért reagáltam a soraidra, mert úgy éreztem, hogy ezt az oldalt nem mutattad fel.

Szaki 2007.11.02. 15:50:48

Örülök, hogy benneteket is megmozgatott ez a téma. Sajnálom, hogy nem látom itt a városban azt, amiről Melinda írt. Egyedül Erdélyben tapasztaltam eddig, ahol még jobban él a hagyomány, az ősök tisztelete. De a helyzet az, hogy egyre többen úgy élik meg ezt az egészet, ahogy írtam.

Bella Péter · http://reposzt.hu/ 2007.11.05. 20:33:07

Hát én most tanulom a halottaknapját, tanulom az emlékezést. Kiskoromban szerettem kijárni a gyertyagyújtogatás miatt, meg Papám mítosza miatt (én vagyok az egyedüli unokája anyai nagyapámnak, akit látott életében, 2 éves voltam mikor meghalt, egy emléktöredékre azt mondom, hozzá kacsolódik.)
Most ez már más... Hisz gyászolni is az elmúlt két évben tanultam meg. És úgy, hogy vannak halottaim, egyre jobban tisztul és érdekesmód zavarodik a dolog. Ez van, amúgy inkább normális napon megyek ki a temetőbe, nekem az jobb...
Azonban elsején volt egy igazi, mély élményem. Kimentünk este ismerősökkel a becsvölgyei temetőbe - nekem nincs ott senkim. Nem tudom nagyon elmondani. Kis falusi temető, sötét van már, csak a mécsesek, gyertyák világítanak, csend van (zalaegerszegen zene szólt, iszonyat idegesített!), néhány ember. A bejárat felé nézve, egy feszület mellett, nem is messze kivilágítva a református templom tornya. Fent a csillagos ég (nem volt egy felhő sem), lent tükörképe a sok pici lángban. Na ott, kilométerekre nagybátyám, apám, nagyapáim sirjától tudtam igazán, pár erős pillanatig belerendülni a hiányukba, meg abba, hogy van nagyobb erő a halálnál...
Ott jutott eszembe a Promise egyik régi kazijáról az Esőváró c. vers:
Ha meghalsz, én nem leszek melletted
gyászoló rokon.
Csendesen megállok sírodnál,
széttárom karjaim:
keresztté leszek a sírodon.
Csontjaimról hozzád a húst, a bőrt
lemosni várom az esőt.