okt 18 2007

CtrlAltDel

...az ember, amikor már végképp nem bírja, ráordít arra, akit szeret (párunk, gyerekünk, anyánk, apánk, testvérünk stb.). Pedig - tudjuk jól - nem is ő az oka az idegességnek, nem is őmiatta van, de hát ő van kéznél. Ő fordítja épp akkor arra az arcát. Ő van mellettünk.
"Tudod, Kicsim, a front/főnök/a Géza/a gondok/a bizonytalanság!" Saját bizonytalanságunk, saját elégtelenségem, saját magunk, az életünk, amivel küzdünk, amit hárítunk, amit próbálunk elviselhetővé tenni nyolc órás műszakban, vasár- és ünnepnapokon kettőzött erővel.

Valaki egy beszélgetésben mondott valamit. Nagy dolgot. Őszinte ember, erős, mert más előtt is vállalja gyengeségét. Számba vettük, hogy, mi hívők ugyanúgy fáradunk. Ugyanúgy beletörünk az egészbe. Ugyanúgy fáj az igazságtalanság. Ugyanúgy gyengék vagyunk az élethez. Pedig szeretjük másnak látni magunkat, hogy jobb apák, tökéletesebb férjek, türelmesebb anyák, gondoskodóbb feleségek vagyunk azoknál, akiknek nincs Istenük. Akkor ő ott erős volt, bevallotta gyengeségét. Engem is erősített, én is bevallottam. Aztán azt mondta: Ugyanolyanok vagyunk. Talán csak annyi, hogy nekünk van reménységünk.
Nekünk van reménységünk. Ami miatt felemelt fejjel küzdünk. Ami miatt - igaz, kis idő múlva - képesek vagyunk azt mondani, hogy "Ne haragudj! Hülye voltam..." . Ami miatt bízunk abban, hogy egyszer minden másképp lesz...
Egyszer, pár éve buszon ültem, utaztam. Nehéz úton voltam, rossz időszakomat éltem, ráadásul valaki olyan került nehéz helyzetbe, aki nekem fontos. Valahol Vas megyében járt a busz, én a gondolataimmal birkóztam, és kicsit magamban, kicsit felfelé kirobbantam. "Most hol vagy ilyenkor, Isten?" Akkor az út mentén megláttam egy feszületet. Olyan volt, mint mindenhol - és mégsem... "Itt vagyok!" Aki vállalta a gyengeséget, és így lett erősebb mindennél. És most velem szenved.
 

"Engem azonban ismételten az bátorít meg, ha Krisztus képét látom a szemeim előtt. Az élet iránti szenvedélye vitte őt a kereszten való szenvedésre. Szenvedélyében és fájdalmában lesz világos előttem Isten szenvedélye, amely erőt ad nekem ahhoz, hogy a halálnak ellenálljak.
...
Minél szenvedélyesebben szeretjük az életet, annál intenzívebben tapasztaljuk meg az élet boldogságát. Minél szenvedélyesebben szeretjük az életet, annál inkább megtapasztaljuk azonban az élet fájdalmát és a halál halálos voltát. Nem egyszerűen az életben, hanem az életnek az iránt való érdekében, amit szeretetnek nevezünk, tapasztaljuk meg a boldogságot és a fájdalmat, abban leszünk egyszerre élők és halandók. Ez az élet kettős passiója."
 Jürgen Moltmann: Új életstílus

Aztán talán eljutunk oda, hogy nem ordítjuk le azt, akit szeretünk. Csak sóhajtunk egyet, vagy sírunk, mert erősek vagyunk,egy percre vállaljuk gyengeségünket. Ő pedig megsimogat...

Abban különbözünk, hogy van reménységünk...
 


A bejegyzés trackback címe:

https://preka.blog.hu/api/trackback/id/tr24200564

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.