okt 16 2007

Szentelés és "az erdőn túli területen megejtett utunk"

Megjöttem Erdélyországból, de a beszámolót kicsit korábbról kezdem. Múlt csütörtökön volt a szentelésünk Csurgón. Kicsit messze van Pápától, de időben odaértünk. Az ünnepi istentisztelet a szokotthoz képest valóban ünnepélyes és rövid volt. Püspök Urunk bíztatón és megerősítőn prédikált a Timóteus leveléből. Maga a szentelés furcsa érzés volt, igazából nem tudom szavakba önteni. Talán a házasságkötéshez lehet hasonlítani egy kicsit. Örök fogadalom és hűség esküvése, ami nem félelemmel tölt el, hogy „jaj, hogy is fogom én ezt megtartani!”, hanem sokkal inkább megerősítés, a kiemelt pillanat izgalma, igazi „kairosz”. Az áldás alatt, amit térdelve kaptunk, valami megmagyarázhatatlan történt, valóságos deus ex machinát éltem meg. Visszagondolva, nem az adott pillanat lelki felpörgöttsége volt ez, hanem valóban a Lélek jelenlétének megtapasztalása.

Az ebédet egy helyi étteremben költöttük el, nagyon korrektek voltak, és igen jól főztek. Külön öröm volt számomra, hogy Paszka szülei is el tudtak jönni. Sajnos mindenki rohant, lévén hétköznap, így hamar be kellett rekesztenünk az ebédet, de összességében ünnepi nap volt.

Ezt követően indultam egyből Tatára mikrobuszért, hogy másnap hajnalban mehessünk Erdélybe.

Az erdélyi túránk ismét tartalmas, testileg kimerítő és lelkileg feltöltő volt. A mikrobuszt telepakoltuk ruhákkal, egy számítógéppel és két biciklivel, így nem haladtunk túl gyorsan, laza 13 óra alatt oda is értünk Holtmarosra. Nagyon örültek nekünk és az adományoknak. Sikerült a kis árva gyerekeknek tanszert vinni, hiszen a tizenkét gyerek közül nyolc már iskolás. A ruhák mindig kellenek, a bicikli volt az extra öröm, és a számítógép, amit szintén vittünk, pedig megkönnyebbülés, hogy most már a világháló sincs elzárva előlük.

Szombaton sokat játszottunk a gyerekekkel, egy-kettő már megismert bennünket, hiszen nem először voltunk. Délután sétálni vittük őket a Marosra, ami külön művészet volt. Kezdem irigyelni a sokgyermekes szülőket, ha látom, hogy rendet tudnak tartani a gyermekeik közt. Az ajándékoknak nagyon örültek, és bár tudják, hogy van ami közös, van, ami a sajátjuk, mégis kisebb háború kerekedett, mert nem mindenki kapott személyre szóló ajándékot. Erre jobban oda kell a jövőben figyelnünk.

Este meglátogattuk a faluban az ismerősöket, jókat beszélgettünk, ha lehet ezzel a közhellyel élni, az élet nagy dolgairól. Most már jobban beleláttunk a határon túli magyarok életébe, többet megosztottak velünk, mint az elmúlt alkalommal. Lelkesítő, és egyben lelket facsaró az a küzdelem, amit megélnek a fennmaradásért.

Vasárnap szolgáltam, ebéd után pedig a marosvécsi Kemény család kastélyát néztük meg. Azaz csak a kastély parkjában található sírt, a Wass Albert emlékhelyet és a Helikon asztalt, ahol a XX. század első felében gyűltek össze Erdély írói és költői. A kastélyban még elmegyógyintézet működik, így azt kihagytuk, de néhány éven belül kiköltöztetik az intézményt egy új épületbe, és a család még élő tagjai visszakapják örökségüket. Ezután a helyi nyugalmazott tanító megmutatta a Kemény emlékszobát és izgalmas történeteket mesélt a családról. Megdöbbentő volt hallani, hogyan tették tönkre az erdélyi magyar értelmiséget, arisztokráciát, és ezzel szellemi vezetők nélkül hagyták a magyar népet. Egyedül a lelkészek maradtak, mint őrzők a vártán, őket is eleget sanyargatták, és mint kiderült, csak a rendszerváltozásnak volt köszönhető, hogy megúszták a tömeges bebörtönzéseket. Így is közel harminc eltűnt lelkészről a mai napig nem tudnak semmit.

Délután Jóskával, a helyi lelkésszel beszélgettünk. Szomorúan mondta el, hogy két árvát vissza kellett adni az anyjuknak, rettentő körülmények közé, és a gyámhatóságot csak az érdekli, hogy jó legyen a statisztika a szüleikhez visszakerült gyermekekből, no meg persze nem nézik jó szemmel az alapítványi gyermekotthont, pláne, hogy magyar. Az, hogy a gyermekeknek mi a legjobb, teljesen hidegen hagyja őket. A másik szomorúsága az volt, hogy Budapesten ellopták az autóját (hajrá Magyarország!). Amint beszélgetünk, jönnek szólni, hogy menjen, mert telefonon keresik. Pár perc múlva, az örömtől teljesen „letaglózva” tért vissza. Elmondta, hogy azért hívták, mert egy ismerőse lecseréli az autóját, és mivel hallotta, mi történt, odaajándékozza neki a használt kocsiját. Kisebb örömüjjongásban törtünk ki, hiszen ilyesmi ritkán történik. Ahogy sokszor emlegetjük: Isten útjai kifürkészhetetlenek.

A visszaút viszonylag eseménytelenül telt, leszámítva, hogy a nulláson egy laza órát álltunk a dugóban. A magunk szórakoztatására versenyt rendeztünk, ki látja meg a legextrább és legcsúnyább Daciát.

Összességében nagyon jól éreztük magunkat, csak reklámozni tudom a következő utunkat! És a kimaradt, de legextrább örömhír: ott döntötte el az egyik fiatalember, aki eljött velünk, hogy szeretne megkeresztelkedni. Bízzunk Istenben, és az elhatározásban, hogy ez meg is fog történni!

 

Szaki


A bejegyzés trackback címe:

https://preka.blog.hu/api/trackback/id/tr37197888

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Bella Péter · http://reposzt.hu/ 2007.10.16. 11:36:25

Tényleg kairosz. De nem csak a szentelés...