júl 06 2009

Hittantábor - a lelkész extrémsportja

Minden nyáron megtörténik. Egy hét valahol kis hazánkon belül, ahová elvisszük a gyülekezethez tartozó csemeték színe-javát. Itt jegyezném meg, hogy kellemesen eklektikus összetételű csapatok alakulnak ki, melyeknek a kapcsolati hálóját (értsd.: ki kit ismer, kit nem, kit szeret, kit utál, ki zuhanyzott keveset/sokat, kis szólt be, ki horkol stb.) felkutatni minimum Hawking profnak kell lenni...

Ha már Hawking - a tábor olyan, mint egy fekete lyuk a táborvezető lelkész számára. Beszippant a gyerek-gravitáció, megcsavar, összetör, meglepetést okoz, majd megváltoztatva kitesz a tér-idő egy meghatározhatatlan pontján (ami általában egy hét múlva egy buszról lelépve realizálódik...).

Mi előtt azt hinné valaki, hogy panaszkodok, előre szólók, hogy távol áll tőlem! Ez a hét olyan számomra (és bizonyára kollégáim megerősítenek engem ebben), mint a bázisugrónak az egyre magasabb szikla, vagy a riói Krisztusszobor. Hívogat a megjósolhatatlanság, a folyamatos meglepetés, az improvizációkényszer. Az, ami teljesen más szövetű, mint a hétköznapok. Magas fordulatszámon pörgő lelkész találkozik a gyerekek közvetlenségével, valódi kérdéseivel, konfliktusaival, és ami a legfontosabb, örömével.

És innentől fogva terápia ez az egész. Van vita persze ("Én nem akarok vele egy szobában aludni!!!! Azt mondta, hülye vagyok!!!"), de messze más, mint egy pártszóvivő-csata a tévében, vagy megtapasztalása annak, ahogy felnőttek fúrják egymást.

Extrémsport. Igen. Szellemileg - hisz egy hét éves sokkal keményebb teológiai kérdést tud feltenni, mint bámelyik felnőtt, komolyan! És nincs mellébeszélés, mert egy életre elástad magad. Fizikálisan - futni, figyelni, vigyázni, készen lenni, lopni negyed óra csendeket. Lelkileg - stabilan tartani magunkat, mindig. Nincs megingás... És nem agresszívan, hanem humorral, kis iróniával megoldani mindent.

Egy nehézség van... Míg, mondjuk egy tesitanár az iskolai táborban elcsavarhat egy trágár kiáltást a maga első lángjában, esetleg mondhat egy megkérdőjelezhetőt, úgy, hogy ne törjön össze végérvényesen a róla alkotott kép, addig a lelkész a táborban mindig transzparens is. Túlmutat önmagán. Amikor eszik, amikor túrázik, amikor belelép egy darázsba, vagy ágyékon lövik egy labdával... Kontrol kell. De megy ez is.

Idén is jó volt. És elárulom, tanulok a gyerekektől, minden évben. És tanulok a munkatársaktól (több felnőtt is végig segítette a tábort, és ez több, mint, amit én tettem, hisz míg ez nekem munka, nekik elkerített szabadidő).

Végezetül egy kis vizuális demonstráció, ahol is azt látjuk, ahogy a pirospólós lelkipásztort megtámadják és leteperik a szalmával feltöltött pajtában a patcai Katica Tanyán...


Ha van spirituális adrenalin, akkor a táborban az bizony felpörög. És a lelki immunrendszer is erősebb lesz... Egyszóval én szeretem ezt az egészet.

És úgy tűnik, Isten is, mert ott volt, sejtettük, éreztük, tapasztaltuk. A gyerekek jobban, ők még értik a módját...

 


A bejegyzés trackback címe:

https://preka.blog.hu/api/trackback/id/tr721230672

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása