A teljesség igénye nélkül néhány életérzés a svájci útról, miután csendesen leülepedett bennem.
Genf. Francia hangulatú város, mintha nem is Svájcban lennénk. Éles kontúr az "őslakosok" és a bevándorlók közt. Rengeteg fekete, észak-afrikai, arab. Egyes városrészekben mintha hirtelen a Közel-Keleten találnánk magunkat. A dugóban állva szörfölünk a rádióállomások adásai közt, és megdöbbenve hallgatjuk az arab nyelvű híradást majd keleties zenét. Genf új arca, ami lehet, hogy csak nekünk új, az ott élők már megszokták.
A templom. Hatalmas. A szószék alatt állva körbenézek, és megdöbbenve tapasztalom hogy alig látni az utolsó padokat. Elképzelem, ahogy egy város hallgatja itt Kálvint, ahogy minden egyes igehirdetésével valami egészen újat mond Ahogy hevesen gesztikulál, szinte "lángol" ahogy beszél. A templom akusztikája miatt ma sem kell hangosítás. Egy pisszenés is hallatszik a legtávolabbi sarkokban is. Fűtés nincs, de minek is. Fontosabb, amit itt hallanak vasárnapról vasárnapra. Furcsa érzés nemcsak turistaként bóklászni a padok közt, hanem reformátusként alázatos csendben ülni és átélni, hogy annak is köszönhető mostani identitásom, aki ötszáz éve született, s majdnem ötszáz éve itt szolgált lelkesen, önmagát "elégetve", soha nem nyugodva.
Az emlékmű. Monumentális. Elsőre megdöbbentő. Aztán ahogy végigsétálok előtte, megnézem, elolvasom, kik is voltak azok, akiknek az utókor emléket állított, tisztelet ébred bennem. Sorsfordítókat látok, akik nemcsak néhány évre, évtizedre változtatták meg néhány ember életét, hanem több száz évre, mondhatni véglegesen fordítottak egyet népek, nemzetek, országok hajójának kormányrúdján. Az én nemzetemén is. És büszke vagyok rájuk, hogy így tettek, mert ezzel valami olyat adtak, amit csak ritkán kap meg egy nemzet: újrakezdést Istennel, tartást és egyben alázatot, emelkedett lelkületet és egyszerűséget, főhajtást a felsőbbség előtt és önrendelkezést. És én ennek nem csupán örököse, hanem tovább művelője, felelőse, gondozója vagyok. Ott állva, nézve a szobrokat, azokra gondolva, akiket ábrázolnak, felelősséget éreztem/érzek és a feladatot: folytatnom kell, amit ők elkezdtek.
Csatlakozz!
