„Imádkozva nyújtom feléd kezem, lelkem utánad eped, mint a kiszikkadt föld!”
(Zsoltárok könyve 143,6)
Erős érzelmi kifejezés. Szinonimái: óhajt, vágyakozik, kíván, szomjaz.
Mindez együtt valamilyen hiányállapotra, beteljesedés utáni vágyra utal: Nem jó így, ahogy van. Bárcsak másként lenne…
De mindez mégis több mint helyzetjelentés, érzékelhető benne az elmozdulás a megoldás megtalálása felé.
Mi mindennel azonosítható be ez az ősi, mély és valószínűleg egyetemes emberi vágyakozás, milyen hiányok lehetnek bennünk, akiknek lelke néha olyan, mint a „kiszikkadt föld”?
A néven nevezésben segítségemre volt a lélektan három nagy alakja…
Jung beszél a teljességre való spirituális szomjúságról. Azokkal a lehetőségekkel való találkozásra gondol, melyek által az igazság és teljesség, valamint az állandóság és védelem után való mélységes emberi vágy talál kielégülésre.
Viktor E. Franklnál olvashatunk az ún. exisztenciális vákuumról, létbeli ürességérzésről, értelmetlenség érzésről. Tapasztalata szerint ez kondicionálja a neurózisok 20%-át. Sokan azért fordulnak pszichiáterhez, mert kétségük támadt életük értelméről vagy egyáltalán az élet értelmének megtalálhatóságába vetett hitük rendült meg! Az e témában végzett felmérések szerint a megkérdezettek egy része saját pályáján sikeres, jól keres, de mégis hiányát érzi egy olyan tevékenységnek, ahol valamilyen egyedi, pótolhatatlan tevékenységet fejthet ki.
A meg sem talált vagy elvesztett, valami általános, de ugyanakkor konkrét feladatban betölthető értelemről illetve annak hiányáról beszél!
Erich Fromm pedig a feltétel nélküli szeretet utáni mélységes vágyról ír, amikor is nem a kiválóságomért szeretnek vagy nem azért, mert megérdemeltem, vagy mert valamilyen feltételnek megfeleltem, hanem szeretnek úgy, ahogy vagyok, azt aki vagyok, akármilyen is vagyok.
A sort persze bőségesen lehetne folytatni és nem csak a nagy emberek, nagy meglátásaival lehetne bővíteni, hanem saját tapasztalatainkat is felidézhetjük. Hiszen azt hiszem mindnyájan átéltünk már azt, amiről Platón olyan szemléletesen ír. Egyik dialógusában az embereket lyukas edényhez hasonlítja. Élettartályunkba mindenfélét beletölthetünk, tesszük is, de valami megakadályozza mégis, hogy betelhessünk. Lesz egy rész, ami üres marad bennünk és ezért a teljesség és boldogság hiányát is mindennél mélyebben éljük át!
A vágyak és a vágy beteljesülésének várása sokszor nem tudatosult, a felsorolt hiányok és vágyak sokszor nem ilyen néven nevezettek, nem ennyire pontosan körvonalazottak, nem tiszta célokra irányulnak és egymástól nem is mindig különíthetők el vegytisztán. De jelen lehetnek bennünk! Ott lehet az érzés: nem jó így, valami hiányzik…de hogy mi, nem tudom?
Nem szeretném a feldobott labdát amolyan „Jézus a válasz! Mi volt a kérdés?”-egyszerűséggel leütni, de megegyezik véleményem és tapasztalatom azzal, amit Augustinus fogalmazott meg: „…magadért teremtettél bennünket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik benned!”
Sokan megtapasztaltuk, hogy ezek a belső, mély vágyaink otthont találtak annál, aki ismerve szomjúságunkat így szól: ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyon.
Jó tudni, hogy az én tudattalan arc nélküli vágyammal, az elveszett paradicsom utáni nem tudatosult várakozásommal szembe jön az, akiben beteljesülhet spirituális, értelem-kereső, feltétel nélküli szeretet és elfogadás utáni szomjúságom!
És hogy a történet igazán kerek legyen, meg kell említeni azt az állapotot is, hogy a forrásra talált ember is kiszáradhat, szomja újra és újra kiújul és bizonyos értelemben a végső beteljesedésre vár. Ez is az a bizonyos: „a már igen és a még nem feszültsége”.
Hiszen már most csillapodott szomjunk, de még a java hátra van. Már velem van, bennem van, mint Lélek, a kontakt már megvan és mélyül, de még várok rá mégis, mint Eljövendő, a homályost színről-színre váltó.
De ennél a pontnál már azt hiszem a tudattalan ádvent átváltott tudatos adventre…Ez már sokkal inkább az: ”imádkozva nyújtom feléd kezem…” Krisztus várása-vágyása!
Csatlakozz!
