okt 29 2008

Mécses fedeles szentképpel

Korunk, kultúránk a halállal nem tud mit csinálni, a technikájába beletekeredett önmegvalósítás sajtójával, tudásnak hitt önáltatásával, mámorával együtt, sok diadalorditás után is csak áll zavartan a temetőben. Hoppá... Ott a szélen nagyon nincs frappáns szlogen, nincs nagy elmélet. Csend van.

És félelem. Egyrészt a butaság miatt, hisz az a rengeteg rémisztő film és könyv, horroripari ponyva (újabban mese is) elérte, hogy a temető csendjének ágroppanása mögött támadó-bolyongó holtakat véljenek - de ez reményeink szerint keveseket érint. De a félelem a tehetetlenségből is adódik - nagyobbrészt. "Én itt most mit mondjak, mit csináljak. Hallgassak el? Száműzzem a gondolatot? Rejtsem el?" Ahogy manapság a haldoklókat rejtik - elzárt szobákba, kórházak mélyére, csak hogy ne kelljen szembesülni azzal, ami évezredekig megszokott dolog volt. Száműzni, elzárni. Nem elkísérni azt, akit szeretünk, aki az életünk része...

"Elmúlunk, és vége!" - mondták már nekem is annyian büszkén, önbizalommal teljes ateizmussal (ők mondták!), esetleg megfáradt legyintéssel, mosolyogva azon, hogy én többet hiszek. Értem én, a felhőpamacson velnesszelő hárfás angyalkás mennyországképre én is így reagálnék... Csakhogy én mást hiszek. Mondom is mindig. De közben érdekel, hogy mennyi erő is kell ahhoz, hogy valaki csak legyintsen - tényleg ennyi? Nem. És nem azért mondom, mert menekülök. A Feltámadott Krisztus miatt mondom.

Aztán ott az a mérhetetlen kompenzációvágy. Nem tettem meg éltében - megteszem holtában. Giccses, buta síremlékek képmutatásból. Vagy jószándékból, akár úgy, hogy rámegy mindenünk... Nem jó ez így. Ez így nem jó! Érezzük, látjuk, tudjuk...

Miért kívánkozott ide mindez? (És még lenne annyi minden...) Mert itt a szokásos évi halottaknapja-káosz. Ami káosz a szívekben, fejekben! Tisztelet a kivételeknek - azoknak, akik emlékeznek, visszagondolnak, megrendülnek és beleremegnek a hiányba. Tisztelet az őszintékenek, legyenek akár hívők, akár kételkedők. Tisztelet azoknak, kik a sír mellett mernek rákérdezni életre és halálra. Istenre és miértekre.

Káosz. Amibe esetleg még a papok is beleférnek. Egy kis Biblia. Meg a vallásos jelképek. Bután, kapkodva, nevetséges módon. "Mert ide valami ilyesmi köll, valami szent, vagymi." Íme egyik multiláncunknak sikerült. A vagymi...

Mécses fedeles szentképpel. Szavak, messzire eltévedve a jelentéstől, a tartalomtól. Szavak, semmik, pára. Most akciós a színes-szagos üresség, alkalomhoz illően, vallásosnak ható giccsbe csomagolva.

Ui.: Félve kapargatom meg a mi felelősségünket. Az iparszerűen, igénytelenül temető lelkészek felelősségét, a sok elhadart közhelyszerű rövidrezárást. A figyelmetlenséget, a lustaságot. Azt, hogy az élőkkel, az ittmaradottakkal nem sírunk együtt, nem hallgatunk. Nem szenvedünk együtt.

Uram, irgalmazz...


A bejegyzés trackback címe:

https://preka.blog.hu/api/trackback/id/tr12739133

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása